Van az úgy, hogy az ember felkel reggel, tudván, hogy az egyik kedvenc bandája fog este élőben játszani az orra előtt, s mégsem olyan lelkes, mint ahogy azt várni lehetne. Nem, mert telhetetlen módon bejárta a világháló legrejtettebb zegzugait, kutatván bárminemű élő felvétel után, majd felfedezve azokat, egy égből pottyant csapdába esik saját megítélése által, s elkönyveli azokat gyengéknek. Egyetlen pozitívuma ennek, hogy nem támaszt különösebb elvárásokat. És bizony van az úgy nagy ritkán, hogy pár igazán tehetséges zenész a feje tetejére állítja ezt az eddigi bizonyosságot az emberben, és egy legyintéssel a földbe tipor minden kétkedést. Így volt ez azon az ominózus szerdai napon is.

 

20:00-ra írták ki a kapunyitást, mi pedig odaértünk olyan fél 9-re. Volt egy kis nyüzsgés, bár semmi komoly. A Dürer színpadhoz vezető folyosóján álldogálva felfigyeltem egy felénk tartó úriemberre, kinek pólóján az a minta volt, mely egy jó másfél évig volt háttérkép a telefonomon. Mondanom sem kell, felvillanyozott a látvány, és rögtön odamentem hozzá, megkérdezni, hogy ezt mégis honnan a retekből szerválta. Feltételezéseimet gyorsan eloszlatta, ugyanis nem korábbról van, hanem pont ott vette, mert már árulták a pólókat javában. Több se kellett nekünk, egy gyors jegybemutatás és karszalag-feltétel után elcsörtettünk a pólós standhoz, ahol a lemezeken kívül 5 fajta szájtátós megtestesült művészeti bomba tárult szemeink elé. Ezek közül az egyiket már magaménak tudhattam, mivelhogy abban mentem, de nem volt ám egyszerű a választás a maradék 4 közül sem. Végül csak sikerült, s önfeledt boldogsággal elpakoltam a The Serpent and The Sphere albumom mellé, melyet azért vittem el, hátha kapok rá aláírást. Ezzel kapcsolatban is eléggé kétes érzéseim voltak, na de ne szaladjunk ennyire előre. Letelepedve a színpad melletti lépcsőkre, egy rövid várakozás után bele is kezdett a CROWN abba, amit leginkább egy industrial-black katyvasznak neveznék. Tudniillik a dob és a basszus egy laptopról szóltak, a zene mondhatni karakterisztikája pedig pont az erős dobütemre volt kihegyezve. Mindhárom zenész a színpadon gitárt szorongatott, kettejük pedig felváltva próbálták megidézni a sötét káoszt. Próbálták. Őszintén szólva nem sokat tettek hozzá ahhoz a markáns dobhoz, ami a gépből szólt. Azért helyenként előfordult egy kis fejrázás, főleg a színpad előtt volt ez mérvadó, és a délibb területeken sem volt ebből teljes hiány. Egy bő 40 perc után be is fejezték előadásukat, majd a világtörténelem egyik legnyugodtabb átszerelésének lehettünk szemtanúi.

Behelyezkedtünk az első sorba, a basszeros elé, én pedig elkezdtem érezni valami bizsergést, mivelhogy percek kérdése volt, hogy meglássam a black műfaj általam egyik legnagyobbra tartott zenészét, John Haughm-ot. Valóban nem kellett sokat várnom, mivel a rituálé elengedhetetlen kellékét, az agalloch nevezetű illatos fát meg kellett gyújtani, és ezt nem más tette meg, mint az előbb említett mesterember. Akkor ütött be nálam igazán a hangulat, mikor megláttam őt a színpadon. Nem is kellett sokat várni, hogy az egész társulat megjelenjen, és rögtön bele is csapjon az Astral Dialogue című szerzeménybe, mely a tavaly megjelent Serpent albumon szerepel. Másodpercek kérdése volt, hogy velem együtt sokan mások is megőrüljünk attól, amit hallunk. Ugyanis az a nagyon kényes dolog, a hangosítás véleményem szerint közel állt a tökéleteshez. Annyi kikötnivalót tudok felhozni vele kapcsolatban, hogy a vokál kicsit háttérbe szorult. De különösebb problémát igazából ez sem jelentett. Mint ahogy a legtöbb igazán jó koncert, ennek is megvolt az a felépülős, majd szintentartós iránya. A felépülés kezdeti mércéje a nyitószámmal és a Vales Beyond Dimension-nal karöltve elég magasról indult, és az est hátralévő részén ez a mérce csak emelkedni tudott. Mit is mondhatnék, a Limbs, a Ghosts of Midwinter Fires esetemben hatalmas szerzemények, és mindez egy irdatlan sodrással – amit a közönség és a zenészek kapcsolata táplált – csak fokozódni tudott. Haughm mester ekkortájt közölte, hogy már nagyon régóta el szerettek volna jönni Budapestre. Magyarra fordítva azt tudatta velünk, hogy ez a hely volt a legelső a listáján. Mint kiderült, ezt egyáltalán nem bánták meg, de erről egy kicsit később. A hajam ekkor már külön életet élt, elszállva a végtelenségbe, s vissza, nálam pedig kezdett kialakulni a katarzis, melynek i betűjére a pontot a Dark Matter Gods tette fel. Egyértelműen az a kedvenc szerzeményem az új albumról, és hát jó párszor meghallgattam már a tavaly májusi megjelenése óta. Élőben hallani pedig egyszerűen mindennel felér. És ezen a ponton jöttem rá, hogy múltbéli kétkedésem a semmibe veszett, ugyanis akármit is vártam volna el a koncertről, azt már itt a féltáv előtt könnyedén felülmúlták volna. Mivel pedig mondhatni elvárás nélkül mentem el, így csupán csak ámulni és bámulni tudok visszaemlékezve, hogy mit műveltek le karnyújtásnyira tőlünk. Na de térjünk vissza a koncertre, mikor eme irdatlan erejű dal után már úgy voltam vele, hogy ezt nem lehet fokozni. Nem is meglepetés, hogy ismét rámcáfoltak, méghozzá az első, Pale Folklore című albumukról két szerzeménnyel a Melancholy Spirit-tel, mely az egyik legkiemelkedőbb számuk nálam, és a Hallways Of Enchanted Ebony-val, mely szintén könnyedén elmegy egy mesterműnek, és a turné eddigi megszokottja, a Celestial Effigy helyett szerepelt. Ha a katarzist hozzáadjuk az eufóriához, és az eredményt négyzetre emeljük, akkor nagyjából érzékelhető, hogy min mentem keresztül e kettő dal bő 20 perce alatt. Őrjöngésem következtében itt már kezdtem érezni magamon a fáradság jeleit, és ekkor győződtem meg róla, hogy a setlist közel tökéletesen fel van építve, ugyanis itt következett a méltán leghíresebb számuk, az And the Great Cold Death of the Earth, melynek üteme az eddigiekhez képest viszonylag lassabb. Így inkább éneklős szám ez, mint fejrázós, ezzel pedig a közönség is tisztában volt, szóval ment a kántálás rendesen. Közben pedig Haughm mester az elé kihelyezett dobot püfölte, mely valóban megszülte a rituális hangulatot. Meg persze az agalloch füstje is ott kavargott a levegőben. Szóval kicsit kipihenhettem magam. Nem sokáig, ugyanis következett az Into The Painted Grey, mely elképesztő aprítása után a banda levonult a színpadról, de nem igazán várattak magukra, és a kötelezőnek mondható kikacsintás után hamar vissza is foglalták birodalmukat a színpadon. Az Ashes Against The Grey című album egyik legdallamosabb alkotása következett, méghozzá a Falling Snow. Katarzis és eufória a négyzeten? Hol van az már? Az állapot ekkor már szavakkal behatárolhatatlan volt. Végül a Serpent album záró számával a Plateau of the Ages-szel elküldtek mindenkit a nirvánába. Haughm fetreng a földön, a basszeros püföli a húrokat egy pedállal, a dobok épp a másvilágra kerülnek, a félkopasz egyetemi tanár, Don Anderson pedig térdből mozogva a tarkójával, majd a következő másodpercben a homlokával közelíti meg pusztán egy hajszálnyira a világot jelentő deszkákat. Ha valamire azt lehet mondani, hogy életre szóló élmény, akkor bizony ezt hatalmas betűkkel annak lehet megbélyegezni.

 

A vég után a bandatagoknak sem kellett sok, hogy elvegyüljenek a közönség között. Én pedig megragadva az alkalmat mind a négyükkel sikeresen aláírattam a Serpent albumomat. Kettejük pedig kérdés nélkül lelkesen közölte velem, hogy ez volt messze a legjobb koncert, amit évek óta játszottak. Élmény? Teljes mértékben; megtoldva az összes létező pozitív érzés maximumával. Hát ilyen egy Agalloch koncert.

 

További képek: http://imgur.com/a/y5rea

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://epicblackmetal.blog.hu/api/trackback/id/tr47700740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.