Az ígértek szerint következzen hát egy átfogó írás a Cascade vidék borúsabb zenéiről. Mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy honnan ered a név, és miért jött létre ez a "stílus". 

A képen a sötétzölddel jelölt terület neve Cascadia. Hogy miért lett külön megnevezve ez a régió, és hogy a mássága miben nyilvánul meg, arról bőven lehet olvasnivalót találni a neten, éppen ezért én ebben nem is mélyednék el. Számunkra csupán annyi a lényeg, hogy az itt nevelkedett, itt élő black zenészek túlnyomó többsége kimondottan hasonló zenét játszik. Mivel a cascadian jelző nem ragad meg semmiféle zeneiséget sem, ezért fontos lehet elmondani, hogy ezen zenészek és bandák általában az atmospheric black területén mozognak. Viszont így felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis miért illetik sokan más névvel a zenéjüket. 

Azt tudjuk jól, hogy atmospheric black-et játszó bandák avagy egyemberes projektek a világ minden pontjáról előkerülhetnek, nem csak erről a területről. Azonban mint oly sok alstílusnak, így az atmoszférikus zenének is el lehet különíteni al-alstílusait. Na de az egyszerűség kedvéért ugorjunk a példák mezejére. Vegyük mondjuk a Düsterdraußen zenéjét.

Ez a zene mondhatni nem tartalmaz más stílusbéli elemeket, csakis tisztán atmospheric black. Talán annyiban különíthető el, hogy az átlagtól valamivel monotonabb. Ejtsünk is egy kisebb kitérőt most. Miért nem tisztán black metal? Miért jellemzi ezt jobban az atmoszférikus szó? Hát nem másért, mert a tiszta black alapjában véve agresszívebb. Ha alstílus nélküli black-et hallgatunk, akkor az mindenképpen változatosabb, provokálóbb, na meg ritkák az ennyire hosszú szerzemények, míg az atmospheric blacknél ez annyira már nem meglepő. De nézzük akkor magát a szót: atmoszférikus. Légköri? Hát fogjuk rá, bizonyos értelemben. Zeneileg viszont inkább azt jelenti, hogy lényegében egy síkon mozogva megalkot egy egyszerűbb birodalmat magának. Nem követel sokat, de amennyit magáénak tud, abból mégis sikerül egy másik világba rántani a hallgatót. És pont itt van a lényege, hogy ezt a lehető legegyszerűbb megoldásokkal éri el. Szembeállítva mondjuk egy progresszív vagy melodikus blackkel, míg azok sokkal változatosabban és szintén agresszívebben adják át a hangulatukat a hallgatónak, addig az atmoszférikus black az apróbb csavarokkal játszik. Éppen ezért ennél az alstílusnál kell egyfajta türelem a befogadásához, nem lehet ám csak úgy végigcsörtetni. 

Na és akkor most halljunk egy igaz cascadian black zenét, mely szintén az atmospheric black alfajba sorolható.

Az Addaura úgy ahogy van, mindenestül vérbeli cascadian black banda. Nézzük hát miben hasonlít a Düsterdraußen-hez: repetitív, monoton, direkt szűkös a változatosságban, és szintén nagy szerepet játszik a természet, mint megihlető. Bár ez utóbbi szinte minden atmospheric black zenére igaz. Meg kell erőltetni magunkat, hogy lényegi különbséget fedezzünk fel a két zene között. És hát ezen a ponton lép be az a faktor, amit már nem is hallunk, hanem inkább érzünk. Ugyanis amíg zenei megoldásokban szinte ugyan az a két zene - az Addaura valamivel gyorsabb, de ezt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk - addig érzületre mégis különbözőek. Nagyban más hangulatot adnak át a hallgatónak. Ha mindenképpen zenei apróságokkal akarom magyarázni ezt az érzületi különbséget, akkor talán a dobok másságát emelném ki. Míg a Düsterdraußen alig vált a dobtémákon, csak néha tesz bele egy-egy változatosabb átemelést, addig az Addaura már-már rituálisnak mondható dobhasználattal jellemezhető. Értem ezt a rituális mivoltot úgy, hogy a dobtémák sokkal jobban megbabonázzák az embert. Lényegében gyorsabbak, mint ahogy az előbb említettem, viszont vannak fontosabb kiállások, ahol tényleg rituális hangulatot teremtenek. Ugyan erre a száguldó, majd rituális dobkeverékre szintén tökéletes példát ad a Wolves In The Throne Room, akik a cascadian black zászlóvivői. Elég csak az egyik legismertebb számukra gondolni:

Törekedjünk most a részletek kiemelésére, és figyeljük meg a 7:45-nél belépő elképesztően domináns dobtémát, amint csak egy kis ízelítőt adott nekünk, majd hamar visszavált egy jóval gyorsabb tempóra. Persze később még hosszabban visszatér. Lényegében ugyan ez figyelhető meg az Addauránál is: a száguldó és rituális témák keveredése, majd elkülönülése. 

Mostanra már kezd tisztázódni, hogy a Cascadia területéről származó bandák előszeretettel alkalmaznak egyrészt erősen természetközeli (erősebb, mint az atmoszférikus black metálok többsége) másrészt ezzel párhuzamban álló úgymond ritualisztikus megszólalásokat. Ez utóbbi amúgy nem csak a dobtémában, hanem a gitárban, basszusban és énekben is megjelenthet. Csak a dob a legkézenfekvőbb eszköz ennek a megidézéséhez, így főleg ezt alkalmazzák erre a célra. 

Bármilyen meglepő, de ezt a cascadian mozgalmat az Agalloch indította útjára. Míg eleinte inkább tisztán black-et játszottak, addig például a Pale Folklore, de legerősebben a Mantle című albumukon már megfigyelhető volt egy markáns eltérés az összes többi kortársuktól. Ugye a 2000-es évek elején járunk, és ekkor az Agalloch volt az egyetlen banda, akik ezt a ritualisztikus hangzást legelőször behozták a zenéjükbe. (Direkt a rituális szót használom, mert szerintem kimondottan találó a különbségek érzékeltetésére.) Elég csak a Mantle első 10 percére gondolnunk, hogy tisztán szembetűnjön mindez. Meg persze az sem mellékes, hogy ők is erről a földrajzi területről származnak.

Viszont ha tényleg a kezdetek kezdetére akarunk visszamenni, akkor elég csak a 90-es évek közepén megjelenő epic black metálra gondolnunk. Pontosabban mikor az ambient próbálkozások összemosódtak a Summoning által megteremtett dobcentrikus hangzással. Egy nagyobb lépéssel, és egy feszes természet-orientált, kissé folkosabb megfűszerezéssel odébb máris ott figyel az Agalloch. Itt az átmenetek részleteibe most inkább nem megyek bele, de azért szerintem érzékelhető, hogy miként következnek egymásból az új hangzások, megközelítések. Érdemes ezek után megfigyelni, hogy a cascadian black-et ugyebár a Wolves In The Throne Room-al definiálhatjuk leginkább, de ők csak a 2000-es évek közepén kezdtek el tevékenykedni. Szóval az Agalloch-féle első lépések után durván 5 év kellett, mire ez a cacadian nézet elkezdett terjedni. Bár azért azt hangsúlyoznám, hogy az Agalloch-ot ne tekintsük cascadian black bandának. Maradjunk inkább a WITTR-nál, mint a stílus valós megteremtőinél. Azonban meggyőződésem, hogy Agalloch nélkül nem létezne cascadian black. 

Most, hogy áttekintettük a stílus mibenlétét, és kialakulását, nézzünk pár példát zenekarok személyében. Ha egy becslést kéne mondanom, akkor olyan 30-at említenék meg, akik cascadian black-et játszanak. Bizony nem sok, és akár azt is lehetne mondani, hogy felesleges ilyen kevés bandának külön stílusnevet adni, de szerintem mégis fontos. Ugyanis számtalan olyan banda van, akik nem a cascadia nevezetű helyről származnak, viszont zenéjüket az ottani bandák inspirálták. Ezekre most a példákkal nem szeretnék kitérni (egyet kivéve), azonban érdemes tudni, hogy léteznek. Viszont most akkor nézzük azokat a főbb bandákat, akik ténylegesen erről a területről származnak, és zeneileg is ezt a "stílust" képviselik. Fontos: ez közel sem az összes, csak az általam főbbnek tekintettek! Az egyszerűség kedvéért betűrendben haladok.

 

Alda:

Hamarosan hivatalosan is megjelentik az új albumuk, és hát azt kell mondanom, hogy elképesztően egyedi hangulatot tudnak létrehozni az én esetemben. Mondanom sem kell, szintén megvan náluk a sebes és a rituális témák összeszövése - mint ahogy azt már tudhatjuk minden cascadian bandánál - viszont ezt olyan sajátos módon tudják létrehozni, ami engem személy szerint elképesztő módon lenyűgöz. Szóval erősen ajánlom.

Ashbringer:

Nem kimondottan az én ízlésem, de meg tudom érteni, hogy miért tetszhet valakinek ez az elmosódottabb, kásás hangzás. Jó hír, hogy az előadó ingyenesen elérhetővé tette az albumot, szóval akinek tetszik, az csapjon le rá!

Fauna:

Az előző kettőhöz képest monotonabb és jelentősen folkosabb zenét játszó banda, így az én ízlésemre is sokkal inkább fekszik. Kimondottan egyedi megoldásokkal élnek, és az Agalloch-hoz hasonlóan szintén megjelenik náluk a hegedű és a nagybőgő. A tiszta vokál is gyakoribb. Eddig rájuk illik a leginkább a rituális jelző.

Harrow:

Hasonló a Fauna zenéjéhez, azonban nem annyira mély. Jobban előtérbe kerül a folkos hangzásvilág társítása a black elemekkel. Legelső demójuk, a Forest Altar gyönyörűen bemutatja a cascadian black valódiságát. Viszont most a legutóbb megjelent albumukat linkeltem be, mert tökéletesen bemutatja a modernebb cascadian black-et. Ha mondjuk a WITTR korai anyagait tekintjük a régebbi fajtának, akkor szépen kitűnnek az újítások. 

Leech:

A zenéiket kimondottan nehéz megtalálni a neten, de sebaj, mert az egyik legmarkánsabb művük itt van. Náluk érezhető talán a leginkább egy post-metál felé történő kikacsintás. Ez a zúzósabb cascadian black zenék többségére igaz, viszont nekik ezt sikerül összehozniuk egy lassabb tempóval is, ami ugye a post-nál fontos elem.

Old Graves:

Ha már zúzósabb cascadian black, akkor az Old Graves a tökéletes példa. Hihetetlen módon, de sikerül létrehozniuk a ritualisztikus hangzást ezzel a száguldó tempójukkal. Nem igazán találkoztam még hozzájuk hasonlóval.

Skagos:

Nagyjából a Leech-hez hasonló mértékben jelenik meg náluk is a post-metáli beütés, mindezt pedig furcsamód egy erős modernebb folkos megszólalással tálalják. Nem kizárt, hogy idő kell majd hozzájuk, de kétségtelenül egyedi és szerethető zenéjük van. És ha az Anarchic B című daluk nem ritualisztikus, akkor semmi sem az. Mondhatni képesek egyfajta meditatív hangulatot megteremteni. Bár ez a cascadian bandákra kimondottan igaz, de a Skagos-ra talán méginkább.

Veldes:

Egy kakukktojás: szlovén egyemberes projekt. Az Old Graves féle aprítósabb cascadian black körbe tartozik, bár a szintetizátorhasználat ezt megkérdőjelezi néhol - meg hát, az is, hogy nem onnan származik emberünk. Összességében azért mégis cascadian black zeneileg, bár egy furcsa kettősség jellemzi: néhol a lassabb, szintis téma felé húz a zene fókusza, néhol pedig inkább a száguldás felé. Igazán egyedi éppezért, és könnyen megszerethető.

Velnias:

Észrevehető a zenéjükben egy enyhébb doom-os behatás. A ritualisztikus jelző itt meglehetősen erősen jelen van, ha ezt képesek vagyunk a lassabb tempókkal összebarátkoztatni. A vokál néhol tiszta, néhol hörgős, nagyjából ugyan olyan arányban, viszont lényegesen kiemelt helyen szerepel. Emellett több számukban is a dob dominál, és itt-ott az embernek olyan érzése van, mintha progresszív black-et hallgatna. Szóval fölöttébb sokszínű zene, de lényegileg mégis cascadian black.

Akiket kihagytam ebből a listából, azok már fentebb említésre kerültek, akik pedig más okból kerültek ki, azoknál már kétesebb a cascadian mivolt.

Végezetül itt egy igényes facebook oldal a stílusról: https://www.facebook.com/pg/CascadianBlackMetal

Szerző: VTX

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://epicblackmetal.blog.hu/api/trackback/id/tr17714510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.