Végre egy olyan albumról írhatok, mely az oldal címadó stílusában fogant, ráadásul a fenti logók között is ott figyel. Az Emyn Muil még 2013-ban adta ki Túrin Turambar Dagnir Glaurunga című debütalbumát, és abban az évben a Caladan Brood-dal egyetemben egész felkapott lett.

A második album nagyjából ugyan azt a szintet hozza, mint az első. Epikus, harci jellegű csatakiáltásokkal, és hangokkal operál. Bár az elsőhöz képest itt valamelyest megfogyatkozott a szintetizátor-használat (az utolsó dalt leszámítva), de azért egy alapvető epikusságot fokozó hang gyakorta ott figyel a felszín alatt.

Ami a dalok minőségét illeti, teljesen elfogadható jellegről beszélhetünk. Bár egy kissé elmosódottan szól, és nem annyira dinamikus, mint az előbb említett Caladan Brood debütlemez, de azért élvezhető.

Egyetlen nagyobb negatívumot tudok megemlíteni, ez pedig a lejátszási idő. Műfajához képest ugyanis ez a 41 perc igencsak rövid. Az ember szerintem egy ilyesmi zenétől - már ha szereti - azt várná, hogy azért minimum 50 percig szóljon. Azonban ezt leszámítva egy teljesen korrekt albummal állunk szemben. Se több (sajnos), se kevesebb.

A Venenum egy négytagú, 2008-ban alapult death/black alapú zenét játszó német zenekar. Első anyaguk egy EP lemez volt, mely 2011-ben jelent meg, ezt pedig idén követte a Trance of Death névre hallgató debütalbum.

Elsőként érdemes leszögezni, hogy nem egy szokványos zenéről van szó. Sok a fordulat, a változatosság. Komoly témaváltások hada sorakozik fel egymás után, melyek összekötéséért teljes mértékben a játékosság felel. Hallatszik a zenében, hogy itt nincsen semmiféle végcél, avagy elhivatottság valamilyen hangzásvilág kialakítására, hanem a puszta játék, és az ezzel összeszőtt düh adok-kapok párharcának dallamokban való megnyilvánulásának lehetünk fültanúi. Minden hangszer kölcsönösségben van egymással, és közösen építenek fel valami progresszív szagú death/black örvényt, mely könnyedén beszippantja a hallgatót.

Ami a death/black keveréket illeti, többnyire a death ág mutatja meg magát, azonban néhol találkozhatunk a black metal sajátosságaival is.

Összességében tehát egy igen komplex, és sokszínű album ez, melyet erősen ajánlok minden extrém metált kedvelőnek. Nagy eséllyel szerepelni fog az év végi toplistában is.

Épphogy kellő mértékben van benne folk, így nem veszít a durvaságából, ámbár jóval dallamosabb a megszokottnál. Na meg ráadásul vontatott is. 

Őszintén megvallva nem hallottam még ehhez hasonlót. Persze általánosítva mondhatni már elég sokat, de belefolyva a részletekbe, számtalan olyan apró megoldás tárul fel a zenében, ami már nem épp szokványos. Az album ugyanis tele van dallamokkal, ami mint tudjuk leginkább a melodic black-re jellemző. Na meg persze a folk-ra is, de annál valahogy mindig máshogy volt megoldva a dallam. Legalábbis én még nem hallottam olyan bandát/egyemberes projektet, amelynek sikerült a dallamot egy ilyen köztes megoldással kiemelni, mint ahogy azt az Eldensky teszi. Ez a köztes megoldás pedig lényegében az előbb említett két mód ötvözete. A tempó se nem gyors, se nem lassú, ez pedig csupa kísérletezést enged meg különféle újabbnál újabb megoldások társaságában. 

Egész sok kiállást hallhatunk az albumon, amit általában valami melodikus érzületű rész előz meg. Szóval keveredik ám itt mindenféle-fajta dolog, nem is rosszul. Negatívumot azért persze fel lehet hozni. Személy szerint én mindig várnám, hogy ebből a közepes tempóból majd gyorsabb iram lesz, de ez nem igazán valósul meg egyik dalban sem. Így olyan érzéseket kelt bennem, mintha behúzott kézifékkel nyomná padlóig a gázt. Tehát van benne elfojtottság is bőven, ez pedig nem csak a sebességben, hanem az albumhosszban is kitüremkedik sajnos. Alig lépi át a fél órát, és már vége is. És szinte minden dalnak valahogy akkor van vége, amikor az ember várná a gyorsabb tempóra váltást. Így hát tud ám csalódást is kelteni, viszont mindenképp érdemes felfigyelni rá, mert a hiányosságok ellenére van benne valami. Reméljük a következő anyagban már ki lesz engedve a kézifék.

Az olasz egyemberes projekt pár napja megjelentette új albumát, melynek igazából sikerült megtartania azt a szintet, amit a beharangozó dal ígért. 

Az album lényegében egy modernebb post-black megközelítés, egy csöppnyi természetközeliséggel, mely a black részekben is megnyilvánul, így összességében egy atmospheric-post keveréknek mondható. néhol viszont felüti a fejét egy erős ambient-epic keverék is, ami csak megszilárdítja az egyediséget. Érdekes felfedezni a Cascadian black felé való törekvést is, ami kimondottan szokatlan módon itt-ott egy leheletvékony progresszivitással társul. Mindez modernséggel átitatva. Kimondottan jó albumot sikerült összehoznia emberünknek, aki nem mellesleg pár hete Budapesten járt, és tetszett is neki a hely. :)

Az album nem mellesleg ingyenesen letölthető a hivatalos oldalról: https://chiralitaly.wordpress.com/

Furcsamód a korábbi anyagai nem nyerték el a tetszésemet, de ez a single annál inkább. Mely egy leendőbeli album beharangozója.

Az olasz black néha nagyon eltalál valamit, de általában nem tud megkapni magának. Most ugyebár az előbbiről van szó. Na de milyen is ez a kavalkád? Hát leginkább a modern atmoszférikus black címke jut eszembe róla, de a témaváltásoknál hamar szembetűnik, hogy itt azért többről van szó. Folkos dallamok, már-már Agalloch-féle érzületek, és összességében egy kimondottan komplex dal tárul elénk ebben a hajszálpontos 10 percben. A kiállások és a témák összekapcsolása kimondottan egyedi, kevés hasonlóval találkoztam eddig. Persze figyelni kell, hogy rá lehessen látni a kapocsok páratlanságára. Aztán itt van még ez a borító is, mely sokat mond a zenéről. A megszokott cifra betűk helyett szimpla vonalakkal találkozunk, ami talán kiábrándító lehet, de a zenére nézve semmiképp sem viszi alább a minőséget.

Egyszóval kíváncsian várhatjuk a hamarosan megjelenő albumot.