Rég jelentkeztem. Van pár említésre méltó album az elmúlt pár hónapból, hamarosan be is mutatom mindet. Kezdetnek itt a Varathron április végén megjelent Patriarchs Of Evil című lemeze. Vérbeli hellenisztikus black. Maga a stílus szépen elkülöníthető a többi black alfajtól dallamaival és egyéb jellemzőivel - ezekről részletesen beszéltem 2016 szeptemberi rádióadásomban, ami az előbbi linken elérhető.

Ki is derül belőle, hogy a banda már a kezdetek kezdete óta jelen van a műfajban, méghozzá oly mértékben, hogy alapítóinak is tekinthető. Sokan feloszlottak már az akkoriak közül, néhányan zeneileg visszafejlődtek, de a Varathron mindennek az ellenpéldáját mutatja. Ennyi idő után is - persze részleges vérfrissétéssel (az eredeti tagok közül csak az éneke maradt) - olyan minőségi albumot adtak ki a kezeik közül, mely büszkén fog virítani megannyi évvégi listán. Brutál erős korong lett ez, ajánlom mindazok figyelmébe, akiknek esetleg még idegen a hellenisztikus black, vagy csak egyszerűen egy végre ütős black albumra vágynak. Nem fog csalódást okozni.

Az előzőleg bemutatott bandához hasonlóan, itt egy újabb kivétel a jellegtelenség alól. A görög Insanity Cult 2011-ben alapult, azóta pedig egy EP és két album került ki a kezükből. Zenéjük tisztán black, és félő, hogy ez manapság már nem valami kielégítő sokaknak, azonban van itt egy nagy DE: maga az alap stílus, amiért ez a blog is létezik, egy olyasfajta különc, amit nehéz tényleg jól művelni. A borongós érzésekről van itt szó, az üresség, és a káosz harcáról a mindennapokban... az ilyesmi gondolatokat kevesek tudják úgy igazán zenébe formálni. Bár sokan próbálkoznak, a legtöbb ilyen nekifutás olyan semmilyen. Nem érzik át.

Mikor azonban jön egy ilyen banda, és emlékeztet arra, hogy az ember miért vetette bele magát az efféle megtépázott, borzalmakkal körülölelt lélekfelszabadító ordításáradatba, akkor már nem kérdés, hogy ezt a fajta zeneiséget valóban kevesen képesek megalkotni annak eredendő eszmeiségéhez hűen.

A legutóbbi album idén februárban jelent meg. Jelenleg mindhárom eddigi anyag ingyenesen letölthető digitális formában a bandcamp-ről.

Kissé lusta leszek most, ugyanis a legutóbbi rádióadásomban 3 órán keresztül a görög black metálok témáját boncolgattam időszerűen és tematikusan, így arra jutottam, hogy miért ne lehetne az ide írt bejegyzésem fő gerince is egyben. 

Jelenti ez azt, hogy csupán a legfőbb megállapítást közölném: a görög black, ahogy a dalok időszerű feltárása azt bemutatja, a korai időszakban egyfajta keveréke volt a durvább heavy metal hangszerelésnek és az igazi black vokálnak. A dalok mondhatni egyszerű tempóval szólalnak meg, sem a dob, sem a basszus nem kecsegtet őrülettel. A vokalista feladata volt a black 'imidzs' kialakítása, de eleinte még ez sem jött össze teljesen. Aztán idővel kezdett kialakulni egyfajta epic-melodic és folk páros szinte minden hellenisztikus black zenében. Az underground és a mai szemmel nézve híresebb bandák akkor még ugyan azon a szinten voltak, így ellestek egymástól különböző technikákat. Így jutottunk hát mára oda, hogy a tradíció, és a 'görög-érzet' a hellenisztikus black metalban keveredik a kvlt skandináv hangulattal. 

Bővebb fejtegetések tehát az adásban, melyet itt tudtok letölteni:
https://mega.nz/#!ARBHDAQC!hD7dPMFiY2aufaIXudvVS-ErU1EWt4Q0i9r7duzjdoU

Ezen bandáktól szóltak a dalok:

-1992 - Varathron - The Tressrising Of Nyarlathotep
-1993 - Rotting Christ - The Fourth Knight Of Revelation
-1994 - Kawir - Adored cry of olympus
-1995 - Necromantia - Pretender to the Throne (Opus II)
-1997 - Macabre Omen - The Waltz of the neredis
-1998 - Fiendish Nymph - The Sibyl of Elikona
-2000 - Naer Mataron - Astro-Thetis-Cosmos
-2001 - Faceless God - De Occulta Philosophia
-2003 - Ravencult - Manifestation of the Essence
-2004 - Stutthof - The Horned Moon
-2007 - Nadiwrath - Eyes Full Of Vengeance
-(2013 - Serpent Noir - Shadow as a portal)
-2014 - Celtefog - The Rain Is Coming From The North
-2016 - Deisidaemonia - Hades Awake
-2016 - Acherontas - Death of the Ego

Na igen, a görög black. Avagy hellenisztikus black. Nem esett valami sok szó róla, de a nyár folyamán tervezek egy átfogóbb írást a stílusról. Addig is itt van nekünk a Chaosbaphomet.

Ahogy a hellén uradalom azt megkívánja ez a stílus igen közel áll a blog címadójához, azaz az epic black metalhoz. A különbségekről az előbb említett közelgő írásban majd bővebben szót ejtek, elöljáróban legyen elég ennyi, hogy a tényleges harci- és/vagy csatahangulathoz minden tekintetben közelebb áll ez a stílus. 

Jelen bandánk esetében sincs ez másképp. A kétemberes formáció az évezred hajnalán öltött alakot, s jópár esztendőn keresztül csupán demó, split és EP anyagok bukkantak a felszínre. Viszont ezév március végén napvilágot látott az első album, mely jóformán felöleli az eddigi munkásságot, és annak esszenciáját mutatja be - mindezt új szerzemények formájában. A körülményekhez képest a korong hangzása szinte kifogástalan. Az egyetlen biztos negatívum csupán az album hossza. Ettől eltekintve azonban egy olyan műről van szó, mely sziklaszilárdan helytáll a görög nemzedék black metal megközelítésében. A második hullámos old-school black hatások egyértelműek, de az európai underground legmélyebb bugyraiban ez általában így szokott lenni. 

Sok-sok demó és split anyag után először 2005-ben, majd 10 évre rá, idén adott ki albumot a görög black egyik zászlóvivője. A másik ilyen görög zászlóvivő a Kawir, akikről majd később ejtek pár szót.

 Az első albumuk hosszú stílusbéli töretlensége után ezzel az új művel bebizonyították, hogy bizony van még szenvedély ott, ahonnan a korábbi album származik. Az idén megjelent album összeszövi a gyorsabb és lassabb tempókat egy kis melódiával, és egy megfoghatatlan görög spiccel megfújt erősen helytálló egészbe, melyre aligha lehet rossz szót emelni. A melódia és a görög spicc itt a kulcs, ugyanis a gyors és lassú összemosására már jópár példát hallhattunk. A melódikus hangzás szinte az egész albumot végigkíséri, a görög mivolt viszont ritkábban bukkan fel. Talán az énekhang idézi ezt elő, vagy nem is tudom mi, de hogy ott van, az kétségtelen - jó példa erre a From Son To Father című szerzemény, mely néhol depresszív mélységekbe ránt, s másutt epikus magaslatokba emel. A minőségibb black jellemzőjeként itt is hallhatunk pár elég ütős gitárszólót, melyek féktelenül csapongnak a határtalan zenei térben. Mind a vérbeli black, mind az akusztikus részeknél tartja az album a szintet, és ez bizony már-már páratlan. Ugyanis a legtöbben, akik lágy gitárhangot hoznak a blackbe, túlságosan is megbarátkoznak vele, és az egész átcsap valami sokkal lágyabb zenébe - mely persze egyáltalán nem gond, csak így eltűnik az a hajtás, a düh, ami addig jellemző volt. Viszont a Gods of War pont ezért páratlan, mert nem esik bele e vonzó akusztikus ölelésbe, hanem csak körülötte táncol, majd visszatér a sötétség velejébe.

A magabiztosság, mely körüljárja az albumot, meglehetősen ritka a black mezején, de ahol megvan, ott kő kövön nem marad - könnyen válhat ezért ez a mű bárki kedvencévé.