Régebben gyakran agyaltam rajta, hogy vajon melyik albumborító tetszik nekem leginkább. Azt hiszem, most kaptam meg erre a választ. Adam Burke dícséretes munkája ez a festmény, melyet csak ámulva tudok nézni. De most inkább a zenéről lesz szó, ami mögötte lapul. 

A Loss egy doom-death keveréket játszik, ami nem igazán ennek az oldalnak a témája, de annyira magával ragadó lett az új albumuk, hogy vétek lenne kihagyni innen. Sikerült megragadniuk valami ősit, valami elemit ezzel a hangzásvilággal. Olyan masszív, örvénylő, és kiteljesedett, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette.

A zenekar 2004-ben alapult az USA-ban, de csak 2011-ben jelent meg az első albumuk. Azt hallgatva ismertem meg őket. Idén májusban pedig kiadták második nagyobb munkájukat, jelen albumot.

Ez nem egy olyan anyag, amire azt lehetne mondani, hogy szokványos elemekből áll... egyáltalán nem. A saját útját járja, ami kitekint ebből a világból, keresztülhalad sötétségen, borzalmakon, és elhagyatottságon. Keresve valamit... valamit, ami magyarázatot ad világunkra, annak halandóságára. Az életre, és annak miértjére. Nem egy könnyed hallgatnivaló ez. Igen-igen súlyos, sőt - olyan kedélyeket tart magában, amik megragadnak, és kirántják a lábad alól a földet. Valami új világot próbál egyben bemutatni, és megalkotni ideje alatt. 

Váltakoznak narrációk, tiszta hangok, és hörgések. Igen dinamikusnak mondható a maga nemében. Funeral doom elemek is sorakoznak benne szép számmal, mégis oly módon használja fel azokat, ahogy nem szokás. Aláfekteti egy mozgékony örvénynek, így adva egy nem evilági késztető sodrást. Bámulatos, félelmetes, elképesztő. Húz magával, az ember pedig csak átadja magát neki, más választása amúgy sincs.

A címadó dalnál éri el csúcspontját az album, onnantól pedig már a másvilágon járunk. Enyhén ismerős. Elvezetett minket oda, ahova magunktól talán el se jutottunk volna. Olyat volt képes mutatni, amit csak igazán kevesen. Egy életre szóló út volt ez, mesterien megkomponálva. Nem érkezhet panasz igazából egyetlen építőkockára sem. Sivár, s mégis oly dús. 

Az USA-ban székelő Coldfells március végén adta ki bemutatkozó albumát. Zenéjük a black és doom stílusok keveréke, mely igen masszív hangulatokat képes létrehozni. Ez náluk sincs másképp. Visszafogott, de súlyos ütemben haladnak a dalaik, mindezt pedig körülöleli egyfajta pszichedelikum is néhol. Egyaránt alkalmaznak tiszta és hörgős vokált is, így méginkább szélesítve a spektrumot, melyben léteznek.

Első album lévén azért érezhető a kezdetlegesség, azonban mondhatni ezt is az előnyükre fordítják, mert épp ebből fakad a több helyen is egyértelmű egyediségük. Mindenképp ajánlott melankóliát kedvelőknek.

Egyfajta black és doom keveréket játszik ez a szintén német banda, akik első albuma ezév elején jelent meg, 2 évvel a bemutatkozó demójuk után. A két stílust már többen megpróbálták keverni, és akiknek van némi érzéke a dologhoz, azok kifejezetten combos, mélyből morgó zenéket össze tudnak tákolni, az Ad Cinerem pedig szépen beváltja az ilyesfajta hozzá fűzött reményeket. Elsőre kissé monotonnak tűnhet, de igazából ebben rejlik a két stílus keveredésének vonzósága. 

A borító kezdetlegességről árulkodhat, de mint tudjuk, csalóka lehet a külső alapján ítélkezni. Mindenkinek ajánlom figyelmébe ezt az 50 percet, mert elmélyülve benne, igazán velős energiákat képes felszabadítani. Egyetlen dolog hiányzik belőle szerintem, az pedig a néhol felbukkanó zongorahang - kifejezetten jól passzolna.

Egy kissé rendhagyó posztot biggyesztek most ide Nektek, ugyanis tavasszal egy volt egyetemi barátom egy tantárgya feladatát teljesítve interjút készített velem az "extrém metálról". Aztán már korábban is megvoltak ezek az ebből születő dokumentációk, de most támadt az az ötletem, hogy ezt elétek tárom. Elolvashatjátok a dolgozatot is, ami ebből készült (pár helyesírási hibával megspékelve, de elnézzük), valamit meghallgathatjátok a teljes interjút is. Laza hangulat, komoly témák. A háttérzenét pedig próbáljátok kizárni. :D

Aztán hamarosan jön egy átfogóbb írásom a hellenisztikus black metalról, akinek ez a bejegyzés nem kelti fel az érdeklődését.

Dolgozat az interjút alapul véve

Maga az interjú hangfelvételen 

Akinek hiányzik egy jó kis doom elemekkel tarkított black metal lemez, annak mindenképp ajánlom a holland Dodenkrocht idei albumát, a Flesh Tones névre hallgató alkotást. Az album lényegében egy keveréke az enyhén depresszív black és doom metáloknak, ezt a két stílust pedig olyan jól sikerült összehozniuk az egy betűs álnévvel rendelkező bandatagoknak (T, S, J, H, W) hogy az ritkaságszámba megy. Persze azt nem mondanám, hogy az egész bő 50 percet átjárja a doomos behatás, de azért egy jó nagy adagnyi részt átkarol.

Nem mellékesen itt-ott epic hangulatok is felütik fejüket, szóval újfent sikerült hűnek maradni az oldal eredeti szándékához.