Többnyire olyan bandákról szoktam írni, akik valódi fejlődést produkálnak, vagy olyan anyaggal mutatkoznak be, ami úgy önmagában igencsak figyelemfelkeltő, erős. De persze sok esetben ennek ellentetje jellemez egy-egy bandát: a hanyatlás. Ez a helyzet a Pale December nevű olasz formációval is. 2014 nyarán megjelent az első demójuk, mely szerintem kifejezetten jó volt, és megjegyeztem magamnak, hogy érdemes odafigyelni rájuk. Fellelkesedve láttam, hogy július végén kiadták debütalbumukat. Elkezdtem hallgatni, és már az elején egyértelmű volt, hogy ez valami teljesen más. Kiforratlan, erőltetett, össze-vissza. Káoszos, a szó rosszabbik értelmében.

Ettől függetlenül persze lehet, hogy valakinek pont ez tetszik (lásd a bandcamp véleményt). Én mindenesetre azt érzem, hogy ezen még bőven dolgozhattak volna. Szinte teljesen eltűnt belőle az a varázs, ami az első demót jellemezte. Összehasonlításképp:

2013 végén elkezdett formálódni egy banda Angliában, mely egy évvel később, 2014 decemberében kiadta bemutatkozó EP lemezét. Ez a Mountains Crave, az EP pedig ugyanezen néven jelent meg. 5 dal szerepel rajta, bő fél óra játékidővel. Ez az anyag mutatta be számomra az együttes zenéjét. Őszintén bevallom, nem sokat hallgattam, és már el is felejtettem, milyen is volt pontosan. De annyi biztos, hogy idén májusban jelent meg a debütalbumuk, mely igencsak szolid első albumhoz mérten.

Az album csupán 10 perccel hosszabb a bemutatkozó EP-nél, azonban egy jóval kiforrottabb zenét tudhat magáénak. Alapvetőnek mondhatók benne a modern black elmek, valamint egy enyhébb post behatás. A zene lényegében ezekkel operál, plusz a saját hangzásvilágával, amit egész szépen bele tud vinni az alaptémákba - első albumhoz képest ez nem valami gyakori. Ugyan úgy szépen bánik a lassabb, melodikusabb és a pörgősebb, modern black témák vegyítésével.

Persze azért bőven van még hova fejlődni. Például én túl soknak érzem a töltelék részeket a dalokban, az elnyújtásokat. Emellé az érzéketlen zúzda is többször feltűnik, amit sose szerettem. De ezektől függetlenül első albumhoz képest igen jó. Ha az ember türelmesen ül neki, igazán jó élmény lehet.

Erősen ajánlom kezdésnek az utolsó számot!

Régebben gyakran agyaltam rajta, hogy vajon melyik albumborító tetszik nekem leginkább. Azt hiszem, most kaptam meg erre a választ. Adam Burke dícséretes munkája ez a festmény, melyet csak ámulva tudok nézni. De most inkább a zenéről lesz szó, ami mögötte lapul. 

A Loss egy doom-death keveréket játszik, ami nem igazán ennek az oldalnak a témája, de annyira magával ragadó lett az új albumuk, hogy vétek lenne kihagyni innen. Sikerült megragadniuk valami ősit, valami elemit ezzel a hangzásvilággal. Olyan masszív, örvénylő, és kiteljesedett, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette.

A zenekar 2004-ben alapult az USA-ban, de csak 2011-ben jelent meg az első albumuk. Azt hallgatva ismertem meg őket. Idén májusban pedig kiadták második nagyobb munkájukat, jelen albumot.

Ez nem egy olyan anyag, amire azt lehetne mondani, hogy szokványos elemekből áll... egyáltalán nem. A saját útját járja, ami kitekint ebből a világból, keresztülhalad sötétségen, borzalmakon, és elhagyatottságon. Keresve valamit... valamit, ami magyarázatot ad világunkra, annak halandóságára. Az életre, és annak miértjére. Nem egy könnyed hallgatnivaló ez. Igen-igen súlyos, sőt - olyan kedélyeket tart magában, amik megragadnak, és kirántják a lábad alól a földet. Valami új világot próbál egyben bemutatni, és megalkotni ideje alatt. 

Váltakoznak narrációk, tiszta hangok, és hörgések. Igen dinamikusnak mondható a maga nemében. Funeral doom elemek is sorakoznak benne szép számmal, mégis oly módon használja fel azokat, ahogy nem szokás. Aláfekteti egy mozgékony örvénynek, így adva egy nem evilági késztető sodrást. Bámulatos, félelmetes, elképesztő. Húz magával, az ember pedig csak átadja magát neki, más választása amúgy sincs.

A címadó dalnál éri el csúcspontját az album, onnantól pedig már a másvilágon járunk. Enyhén ismerős. Elvezetett minket oda, ahova magunktól talán el se jutottunk volna. Olyat volt képes mutatni, amit csak igazán kevesen. Egy életre szóló út volt ez, mesterien megkomponálva. Nem érkezhet panasz igazából egyetlen építőkockára sem. Sivár, s mégis oly dús. 

Az USA-ban székelő Coldfells március végén adta ki bemutatkozó albumát. Zenéjük a black és doom stílusok keveréke, mely igen masszív hangulatokat képes létrehozni. Ez náluk sincs másképp. Visszafogott, de súlyos ütemben haladnak a dalaik, mindezt pedig körülöleli egyfajta pszichedelikum is néhol. Egyaránt alkalmaznak tiszta és hörgős vokált is, így méginkább szélesítve a spektrumot, melyben léteznek.

Első album lévén azért érezhető a kezdetlegesség, azonban mondhatni ezt is az előnyükre fordítják, mert épp ebből fakad a több helyen is egyértelmű egyediségük. Mindenképp ajánlott melankóliát kedvelőknek.

A Darkenhöld 2008 óta tevékenykedik, én pedig nagyjából 4 éve botlottam bele az első albumukba, mely még 2010-ben jelent meg. Kifejezetten tetszett, amit hallottam, és gyakran szólt nálam akkoriban. Egyfajta melodikus black, mely a középkort hívja megihletőnek. Tehát a recept meglehetősen jó, akárcsak a zene. A második album 2 évvel a debütanyag után jelent meg, és hasonló magasságokban tartotta fenn a fáklyákat, mint elődje. Újabb 2 évvel később következett a harmadik album, a Castellum. Ez számomra egy visszaesést jelentett. Talán csak a megszólalással van gond, de a gyenge stúdiómunka mindenképp érződik a lemezen. Olyan kásás (rossz értelemben) és kissé egybefolyó a hangzás. Magát a zenét figyelve, a minőség igazából egyáltalán nem hagyott alább, de a zene megszólalása hagy némi kívánnivalót maga után.

És ezzel elérkeztünk az idei évhez, mikoris május közepén napvilágot látott a negyedik album a sorban. A hangszerek a felvételen itt már érezhetően jobban szólnak, mint az előző lemezen, viszont én úgy érzem, hogy az első két album még mindig dinamikusabb hang-ügyileg. Ami magát a zenét illeti, egy vérbeli, középkort megidéző hangulatot idézett meg a Darkenhöld már nem először. Le a kalappal előttük. 

Francia banda lévén, kissé féltem eleinte, hogy kezdenek belecsúszni a francia színtér általában gyér, és elsietettnek érződő bandáinak tömegébe, de nem ez történt. Példaértékű egyensúlyt vonultatnak fel a szintetizátor-használat és az old-school black hangzás elegyengetésében. Azon a bizonyos arany középúton járnak. A zene változatos, mégis minden percénél érződik a valódisága, és egyénisége. Nem koppintás, nem mímelés, hanem igazi középkort idéző, csatákat felelevenítő, lovagokat megjelenítő, várakat dicsőítő, s mégis modern black. Szeretjük az ilyet.