Vegyünk egy fazéknyi korai Agalloch-ot, majd keverjük össze a modernebb fajta cascadian black két púpozott kanálnyi adagjával, és máris megkaptuk a formálódó Arkheron Thodol világát. Ezekben ugye ott lapul egy erős természetközeliség, filozofikus világlátás, és egy kimagasló egyediség. Mindezt egy igen optimális albumhosszba lefektetve (56 perc) egy valóban figyelemreméltó zenét kapunk.

A banda 4 tagú, az USA-ból származnak, és 2012-ben alapultak. Jelen tárgyalt albumuk a bemutatkozó full-length, ezt 2015-ben előzte meg a legelső kiadvány EP lemez 2 hosszabb dallal. Ez utóbbi révén ismertem meg a bandát, mely két dalt előszeretettel játszottam egykori rádióműsoromban, és félreraktam magamnak a nevüket, mert bizony várható volt, hogy valami komoly anyaggal fognak előrukkolni hamarosan... de arra nem számítottam, hogy egy ennyire izmos korong lesz belőle. Minden tekintetben felülmúlták az elvárásaimat.

Mint azt tudhatjátok, számomra az egyik legmeghatározóbb banda a közelmúltban feloszlott Agalloch, így megismerni egy hasonló zeneiségben alkotó formációt, egy igencsak jóleső érzés. Valamint tisztában vagyok vele, hogy sokaknak szintúgy fontos zenekar voltak ők, így csak ajánlani tudom ezt a kimondottan erős albumot. Majdhogynem hibátlan. A hibákat pedig ilyen szinten már igazából a személyes preferenciák adják - hogy kinek milyen apróságok tetszenek a zenében.

Végre egy olyan albumról írhatok, mely az oldal címadó stílusában fogant, ráadásul a fenti logók között is ott figyel. Az Emyn Muil még 2013-ban adta ki Túrin Turambar Dagnir Glaurunga című debütalbumát, és abban az évben a Caladan Brood-dal egyetemben egész felkapott lett.

A második album nagyjából ugyan azt a szintet hozza, mint az első. Epikus, harci jellegű csatakiáltásokkal, és hangokkal operál. Bár az elsőhöz képest itt valamelyest megfogyatkozott a szintetizátor-használat (az utolsó dalt leszámítva), de azért egy alapvető epikusságot fokozó hang gyakorta ott figyel a felszín alatt.

Ami a dalok minőségét illeti, teljesen elfogadható jellegről beszélhetünk. Bár egy kissé elmosódottan szól, és nem annyira dinamikus, mint az előbb említett Caladan Brood debütlemez, de azért élvezhető.

Egyetlen nagyobb negatívumot tudok megemlíteni, ez pedig a lejátszási idő. Műfajához képest ugyanis ez a 41 perc igencsak rövid. Az ember szerintem egy ilyesmi zenétől - már ha szereti - azt várná, hogy azért minimum 50 percig szóljon. Azonban ezt leszámítva egy teljesen korrekt albummal állunk szemben. Se több (sajnos), se kevesebb.

A Venenum egy négytagú, 2008-ban alapult death/black alapú zenét játszó német zenekar. Első anyaguk egy EP lemez volt, mely 2011-ben jelent meg, ezt pedig idén követte a Trance of Death névre hallgató debütalbum.

Elsőként érdemes leszögezni, hogy nem egy szokványos zenéről van szó. Sok a fordulat, a változatosság. Komoly témaváltások hada sorakozik fel egymás után, melyek összekötéséért teljes mértékben a játékosság felel. Hallatszik a zenében, hogy itt nincsen semmiféle végcél, avagy elhivatottság valamilyen hangzásvilág kialakítására, hanem a puszta játék, és az ezzel összeszőtt düh adok-kapok párharcának dallamokban való megnyilvánulásának lehetünk fültanúi. Minden hangszer kölcsönösségben van egymással, és közösen építenek fel valami progresszív szagú death/black örvényt, mely könnyedén beszippantja a hallgatót.

Ami a death/black keveréket illeti, többnyire a death ág mutatja meg magát, azonban néhol találkozhatunk a black metal sajátosságaival is.

Összességében tehát egy igen komplex, és sokszínű album ez, melyet erősen ajánlok minden extrém metált kedvelőnek. Nagy eséllyel szerepelni fog az év végi toplistában is.

Tekintsünk vissza a 90-es évek elején elburjánzó black metal hangzásra, vágjunk hozzá egy kevés okkult hangulatvilágot, hintsük meg enyhén melodikussággal, mártsuk bele a középkor mocsarába, és máris megkapjuk az Ungfell nevezetű svájci formációt. Ezt két ember alkotja, akik idén februárban jelentették meg debütalbumukat. Érdemes végighallgatni, aztán ha jól fülelünk, még békákat is el lehet csípni.

Igazán nyers, és nem az a károgós vokál jellemzi, hanem inkább a rikácsolós fajta. Katt a lejátszásra, és kiderül, mit értek ez alatt.

Az Infinity nevű holland banda még 1995-ben alapult, de első albumuk csak 2003-ban jelent meg, utána azonban sorban jöttek a long play lemezek. Legutóbbi albumuk 2012-ben látott napvilágot, de most nem az (a nem mellesleg figyelemreméltó) alkotás van terítéken, hanem legutóbbi anyaguk, a március végén megjelent Hybris nevű demó. 

Csupán két dal szerepel rajta, de valószínűleg egy igen erős közelgő album érkezését hirdeti. A zene alapvetően black, de egy kicsit meg van csavarva occult elemekkel, ami a zenében általában az apró és szokatlan sajátosságok által mutatkozik meg.