Közeledik az év vége, így gyorsan átnéztem az idei anyagot. Vegyítve minden stílusból, de javarészt ismét az extrém metál területéről valók a következő bandát. Ők azok, akik idén megjelent albuma mindenképp említésre méltó. Azaz pár kivételtől eltekintve album, mert van néhány EP is.

Közülük fognak kikerülni az idei toplistán lévők is. Van miből csemegézni, nem kevés banda. Mint azt megszokhattátok, a mainstream metálmédia által szorgosan felvonultatott bandák nálam többségében el vannak kerülve. Ez nem tudatos, egyszerűen az ízlésem ritkán vág egybe velük.

Ajánlom, hogy amit nem ismertek, vagy még nem hallottatok, annak a bandának az idei lemezébe mindenképp füleljetek bele. Persze időigényes, de garantáltan találtok olyat, ami az ínyetekre lesz. Úgy tervezem, hogy 31-én teszem majd ki a toplistát. Addig is több album be lesz még mutatva a listáról.

Locust Leaves - A Subtler Kind of Light
Dumal - The lesser God
Bell Witch - Mirror Reaper
Talsur - Slough Of Despond
Fellwarden - Oathbearer
Hallatar - No Stars Upon The Bridge
Daupuz - Die Grubenmähre
Vexovoid - Call of the Starforger
Kreator - Gods of Violence
Frowning - Extinct
Wolfheart - Tyhjyys
Ad Cinerem - Shadows Of Doubt
Saille - Gnosis
Pallbearer - Heartless
Pillorian - Obsidian Arc
Venenum - Trance Of Death
Arkheron Thodol - Thaw
Veldes - The Bitterness Prophecy
Ungfell - Tôtbringære
Ghost Bath - Starmourner
Darkenhöld - Memoria Sylvarum
Loss - Horizonless
Below The Sun - Alien World
Barrows - Obsidion
Infinity - Hybris
Coldfells - Coldfells
God Dethroned - The World Ablaze
Mountains Crave - As We Were When We Were Not
Slaegt - Domus Mysterium
Sun of the Sleepless - To The Elements
Rimruna - Der Hatz entronnen...
Cormorant - Diaspora
Mord'A'Stigmata - Hope
Hyperborean Skies - Empyrean Fracture
Nornír - Urd
Attic - Sanctimonious
Pestlegion - Dominus Profundum
Insanity Cult - Of Despair And Self-Destruction
Vampire - With Primeval Force
Promontory - Promontory
Celephais - Monad
Wolves In The Throne Room - Thrice Woven
Satyricon - Deep Calleth Upon Deep
Grift - Arvet
Craven Idol - The Shackles of Mammon
Bolt Gun - Man Is Wolf To Man
Midnight - Sweet Death and Ecstasy

Régebben gyakran agyaltam rajta, hogy vajon melyik albumborító tetszik nekem leginkább. Azt hiszem, most kaptam meg erre a választ. Adam Burke dícséretes munkája ez a festmény, melyet csak ámulva tudok nézni. De most inkább a zenéről lesz szó, ami mögötte lapul. 

A Loss egy doom-death keveréket játszik, ami nem igazán ennek az oldalnak a témája, de annyira magával ragadó lett az új albumuk, hogy vétek lenne kihagyni innen. Sikerült megragadniuk valami ősit, valami elemit ezzel a hangzásvilággal. Olyan masszív, örvénylő, és kiteljesedett, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette.

A zenekar 2004-ben alapult az USA-ban, de csak 2011-ben jelent meg az első albumuk. Azt hallgatva ismertem meg őket. Idén májusban pedig kiadták második nagyobb munkájukat, jelen albumot.

Ez nem egy olyan anyag, amire azt lehetne mondani, hogy szokványos elemekből áll... egyáltalán nem. A saját útját járja, ami kitekint ebből a világból, keresztülhalad sötétségen, borzalmakon, és elhagyatottságon. Keresve valamit... valamit, ami magyarázatot ad világunkra, annak halandóságára. Az életre, és annak miértjére. Nem egy könnyed hallgatnivaló ez. Igen-igen súlyos, sőt - olyan kedélyeket tart magában, amik megragadnak, és kirántják a lábad alól a földet. Valami új világot próbál egyben bemutatni, és megalkotni ideje alatt. 

Váltakoznak narrációk, tiszta hangok, és hörgések. Igen dinamikusnak mondható a maga nemében. Funeral doom elemek is sorakoznak benne szép számmal, mégis oly módon használja fel azokat, ahogy nem szokás. Aláfekteti egy mozgékony örvénynek, így adva egy nem evilági késztető sodrást. Bámulatos, félelmetes, elképesztő. Húz magával, az ember pedig csak átadja magát neki, más választása amúgy sincs.

A címadó dalnál éri el csúcspontját az album, onnantól pedig már a másvilágon járunk. Enyhén ismerős. Elvezetett minket oda, ahova magunktól talán el se jutottunk volna. Olyat volt képes mutatni, amit csak igazán kevesen. Egy életre szóló út volt ez, mesterien megkomponálva. Nem érkezhet panasz igazából egyetlen építőkockára sem. Sivár, s mégis oly dús. 

A Venenum egy négytagú, 2008-ban alapult death/black alapú zenét játszó német zenekar. Első anyaguk egy EP lemez volt, mely 2011-ben jelent meg, ezt pedig idén követte a Trance of Death névre hallgató debütalbum.

Elsőként érdemes leszögezni, hogy nem egy szokványos zenéről van szó. Sok a fordulat, a változatosság. Komoly témaváltások hada sorakozik fel egymás után, melyek összekötéséért teljes mértékben a játékosság felel. Hallatszik a zenében, hogy itt nincsen semmiféle végcél, avagy elhivatottság valamilyen hangzásvilág kialakítására, hanem a puszta játék, és az ezzel összeszőtt düh adok-kapok párharcának dallamokban való megnyilvánulásának lehetünk fültanúi. Minden hangszer kölcsönösségben van egymással, és közösen építenek fel valami progresszív szagú death/black örvényt, mely könnyedén beszippantja a hallgatót.

Ami a death/black keveréket illeti, többnyire a death ág mutatja meg magát, azonban néhol találkozhatunk a black metal sajátosságaival is.

Összességében tehát egy igen komplex, és sokszínű album ez, melyet erősen ajánlok minden extrém metált kedvelőnek. Nagy eséllyel szerepelni fog az év végi toplistában is.

2015-ös alapulás, és a legelső anyag egy január végi debütalbum bő fél óra hosszúságban. A stílus alapjában véve melodic black alapokon nyugszik, de egyértelműen érezhető az is, hogy a banda még nem találta meg a saját hangzását. Ettől függetlenül mégis egy figyelemreméltó kezdésről írhatok, mert a Dissection, a Dawn, a Sactramentum, a Vinterland, és még sok más legendás stílusbéli banda hatásai érezhetőek a zenében. Ámbár a kiforratlanság ugyan úgy végigkíséri a játékidőt, mint ezen zenekarok hagyatékai.

Sokhelyütt lehetne inkább melidc death-nek nevezni, mintsem black-nek, de a két stílus között igazából a vadság/durvaság fokozatai tesznek különbségek, az pedig ingadozó, így igazából mindkét kategóriába beleillik.

Szorgosan állítom össze az idei toplistát, mely valószínűleg 20 banda albumát fogja majd bemutatni. Néhol nehézségekbe ütközök, hogy sorrendileg miként helyezzem el az albumokat. Talán a legnehezebb feladat ezt elrendezni.

A Krater egy német banda, akik zenéje leírható káosz-blackként is, mégis sikerül bele melódiát, és egy kis epic vonulatot vinniük. Maga az album valahol a 15. hely körül kering, de még mindig nem tudtam végső nyugovóra tenni. Egyébként a bandának ez a 3. albuma a sorban, 2003-as alapulással maguk mögött. A gitárhasználat néhol erősen death metálos, mintsem black hangulatot idéző, ezért egy igencsak kevert zenéről van szó.