Kezdődjön hát a boncolgatás! A tegnapi nap folyamán háromszor is végighallgattam az albumot, és sajnos azt kell mondanom, hogy nem ütötte meg az elvárásaimat. Bár kétségtelenül egy kiemelkedő albumról van szó, de én valamiért a Caladan Brood debütjéhez hasonló anyagra számítottam. Annak ellenére, hogy nem ér fel addig, még könnyen beszélhetünk egy valóban nagyobb nyomot hagyó albumról. 

Miként a korábbi EP is mutatta, az epic black köreiben egy érzékelhetően gyorsabb és nagyobb irammal bíró zene tárul a hallgatók elé. Mivel azonban már egy szép albumhossz állt Navnløs rendelkezésére, ezt kihasználva szembesülhetünk mi is az új ötletekkel. Ilyen például a Caladan Brood-hoz hasonlító tiszta és mély vokál, mely többször is felbukkan az album hallgatásakor, továbbá a lassabb, inkább ambient stílusban megszólaló részek is. Míg a nagyobb nevek a dobok lassabb és sokkal hangsúlyosabb megszólaltatásával hozzák létre az epic hangulatot, addig az Utstøtt inkább a szintis háttérrel és a riffek atmoszférikus hangzásával idézi ezt elő. Persze azért a dobok többször is főszerepbe kerülnek. A hörgő vokál a nevesebb alkotóknál (Summoning, Elffor, Caladan...) inkább ércesebb és karcosabb, itt viszont jóval tompább, mondhatni belesüpped a hangok kavalkádjába. Ami a zeneszámok megoszlását illeti, nem igazán különíthetők el az egyes dalok, azt is megkockáztatom, hogy egybefolynak.

Ezekkel az apró rávilágításokkal pedig el is érkeztem lényegi mondandómhoz, miszerint az epic szerintem attól epic, hogy elsősorban mindenképpen egyedi, másodrészt pedig nem monoton. E Hjørungavågr album viszont sajnos többször is a monotóniát éreztette velem. Viszont ez korántsem baj, ugyanis jó pár olyan monoton, fekete zene létezik, amiket kimondottan szeretek. Csak azok műfajilag a depresszív black táborába sorolhatók. És pont itt van a bökkenő, miszerint az epic black célja szerintem egy magasztos, hősi érzés felébresztése lenne az emberben, egy kitárulkozó, középkort idéző, végeláthatatlan tereket nyújtó érzésé, melyet én nem éreztem az album hallgatása közben. Az elvárásom márpedig ez volt, mivel a nagyobb nevek képesek ilyen érzésekkel átitatni. Többször is az volt az érzésem, hogy a korai black idejéből meríti az ihletet, és szerintem nem kizárt, hogy valóban ez volt a háttérben. Amennyiben erről van szó, a zene tényleg kitűnő, ugyanis hátborzongatóan emlékeztet a 90-es évek közepén feltörő medieval black törekvésekre (a monotóniával együttvéve) - mely szinte az összes akkori bandánál megfigyelhető legalább 1-2 dalban. Összességében tehát számomra egy apró csalódás volt, de ez nem jelenti azt, hogy rossz anyagról lenne szó, sőt... csak az én elvárásaim voltak rohadtul magasan.

Leginkább az Elderwind-hez tudnám hasonlítani, mely bandáról ugyan még nem írtam, és az igazat megvallva viszonylag rég hallottam már, de valamiért több alkalommal is az a zene ugrott be.

A megjelenés viszont mindenképp jó pont - szembetűnően idézi azt, amit éreztetnie kéne, de nem sikerül neki.
Albumborító nagy méretben: katt
A festő természetesen ismét Albert Bierstadt. 

Itt is van az új album. :) Pár napon belül számíthattok egy átfogó elemzésre, addig is tessék csak hallgatni (én sem tettem még meg, de ami késik nem múlik).