2013-at írunk, mikor ez az ausztrál banda kiadja igen sokszínű harmadik albumát. A zene néhol csapongó, másutt nyugodt, mint a tó, mely fölött felkel a nap. Annyi biztos, hogy pusztán a cascadian black nem írja le a stílusukat. Azonban sok olyan elem található a zenében, amik arra hajaznak. Mindenesetre vonatkoztassunk el most a stílusoktól.

Egy kivételesen igényes felépítésű album ez, mely a modern metal elmeit előszeretettel sorakoztatja fel egymás után. Méghozzá olyan egymásutánban, amihez fogható kevés akad. A hozzáértés, amivel összesimítják a szakaszokat, egyszerűen mesteri. Persze mint a legtöbb esetben, azért itt is van hova fejlődni még, de harmadik album tekintetében egy igencsak magasztosan összetákolt lemezről beszélhetünk. Hamarosan pedig jön a negyedik album, mely több mint 4 éve várat magára, így szerintem megalapozott bizalommal nézhetünk elébe egy kitűnő korongnak. Na de ne hamarkodjuk el a kijelentést, egyelőre barátkozzunk meg az első három lemezzel, kezdve pl a legutóbbival.

Alapjaiban a Nahtrunar tiszta black-et játszik, viszont azt egy olyan őszinte és nyílt formában, hogy hamar megragadja a hallgatót. Dallamok ütik fel a fejüket itt-ott, oldschool hangulat uralkodik a két főbb anyagon (első demó és debüt album), ráadásul mindennek tetejébe majdhogynem tökéllyel operál a káosz és kiteljesedés határmezsgyéjén. Egy olyan hangzásvilágról van szó, ami a kétezres éveket tekintve alig fordul elő, mégis szerintem pont ez az, ami a black metal lényegét jelenti. Átkötő szerzemények és főbb művek váltják egymást az albumon, mint akár egy színházi darabban, ez pedig kölcsönöz neki egy bizonyos emelkedett hangulatot, mely egyben visszarepít az ódon várkastélyok s megbecsült tisztesség világába, de mégis modernebb hangzásbéli megoldásokkal eszközölve azt. Míg a demó méginkább visszatér a gyökerekhez és a velejét ragadja meg a sötétség spirituális mivoltjának. A csont és bőr emberről szól, ahogyan a fekete űrben eggyé válik a végtelennel. 

Erősen ajánlott mind az album, mind az első demó:

Van itt egy elég szép és tiszta black metal lemez, érdekességek nélkül. Ennek ellenére úgy magával sodor, hogy csak álmélkodva lehet követni a történteket.

Az USA-beli black metal többnyire nem képes rá, hogy felkeltse a figyelmem. Kivételnek számítanak ezalól a Cascadian Black bandák, meg néhány különálló egyediség (pl Agalloch). Viszont ez az album egyszerűen vonzza a füleimet. Annyira egyszerűenek tűnnek a dalok, olyan átlagosnak, mégis van bennük valami szavakkal megfoghatatlan áramlás, ami megadja a varázsát. Megidéz egy old-school érzést, mégis ezt az egészet egy modernebb környezetben teszi. Aligha hallottam ilyet mostanság.

Persze türelem kell hozzá is, mint minden alkotáshoz, mert csak akkor képes átadni, amit rejt. De ha kellő figyelmet szánunk rá, esélytelen hogy cserbenhagyjon. Ráadásul a borító is valami eszméletlenül jó.

Az album még 2013 elején jelent meg, azelőtt csak egy demoanyag jött ki a bandától még 2005-ben. Szóval epekedve várhatjuk mit hoz a jövő a Winterlore háza tájáról, és ha minden igaz még idén megjelenik egy új lemezük!

Valahogy így tudnám elképzelni az igazán jóféle modern atmoszférikus blacket. Eltekintve most az itt-ott felbukkanó ambient témáktól.

A legtöbb atmoszférikus blekket játszó újonnan felbukkanó banda/egyemberes projekt általában olyan zenével áll elő, mint pl. az Ashbringer. Azaz egy monotonitás felé tendáló, nagyon sűrű és összemosódó hangzással, mely nekem nincs épp az ínyemre. Ezzel szemben az Arx Atrata - bár nem mutat olyan hú de nagy eltérést ettől a többségtől - mégis másfajta megközelítéssel áll elő. Néhol bevon ambient próbálkozásokat, és sokkalta gyakoribbak a tempóváltások, kiállások is. Ezeknek köszönhetően mondhatni visszatér az atmospheric black gyökereihez, de ez mégsem mondható el őszintén. Nem, mivel borzasztó erősen ott figyel az a modern hangzás, ami nem kerülheti el az ember figyelmét.

Tehát ez a modern black-megközelítés társul egy - hatalmas idézőjelek között - "old-schoolnak" mondható zenei szemlélettel. Mindez pedig egy merőben új helyet ad az efféle irányoknak. Szóval kíváncsian várom, hátha lesz ennek fejlődése. 

Bár ez az album 2013-ban jelent meg, azonban vannak azért hasonló - progresszívet az atmoszférikussal összemosó - hangzásbeli próbálgatások.

Újból egy kis old-school élesztgetés, méghozzá Finn módra.

Itt-ott olyan érzülete támadhat az embernek, hogy Bathory-t hall. Bizony ám, és ez aligha lehet hátrány. 

A Finn kettős pályafutása nem nyúlik vissza valami régre: 2013-ban alapultak, azóta pedig a mondhatni megszokott demók és EP-ék uralják náluk a terepet. Motivációból és tehetségből eddig úgy tűnik nincs hiány, és ez a kettő már bőven elég valami kapósra. Ez így is van, mind az áprilisban kiadott EP lemeznél és az utána következő, csupán pár napos single anyagnál is.

Negatívumként annyit tudnék felhozni, hogy talán nincs még bennük elég érettség és megfontoltság. Kérdezhetitek persze, hogy egy száguldós black zenéhez ez minek kell, és részben igazatok is lenne, de az ilyen kategóriában az olyan alkotás a maradandó szerintem, ahol az előbb említett két tulajdonság adott. Szóval még meg kell keresniük azt a bizonyos saját hangzást, de mindképpen jó úton haladnak felé.