Aki esetleg még nem hallotta volna, annak bemutatnám a Pillorian első beharangozó dalát. A tavaly feloszlott Agalloch volt frontembere verődött falkába két másik zenésszel, és hozták létre ezt a bandát. Első albumuk, az Obsidian Arc március 10-én jelenik meg az Eisewald gondozásában, és egy európai turnéval indítják koncert-karrierjüket. Közép-Európát eddig szépen betáblázták, azonban magyarországi állomás sajnos jelenleg nincsen. Bennem erősen él a remény, de ha mégse jönnének ide, akkor a legközelebbi állomás a mostani helyzet szerint Grác lenne.

Engem is nagyon váratlanul ért. El is morzsoltam pár könnycseppet őszintén megvallva... Nem gondoltam volna, hogy bármi gond lenne a bandatagok közti kapcsolattal. 

Megemlékezésül jövő pénteken az adásom róluk fog majd szólni egészében.

Van az úgy, hogy az ember felkel reggel, tudván, hogy az egyik kedvenc bandája fog este élőben játszani az orra előtt, s mégsem olyan lelkes, mint ahogy azt várni lehetne. Nem, mert telhetetlen módon bejárta a világháló legrejtettebb zegzugait, kutatván bárminemű élő felvétel után, majd felfedezve azokat, egy égből pottyant csapdába esik saját megítélése által, s elkönyveli azokat gyengéknek. Egyetlen pozitívuma ennek, hogy nem támaszt különösebb elvárásokat. És bizony van az úgy nagy ritkán, hogy pár igazán tehetséges zenész a feje tetejére állítja ezt az eddigi bizonyosságot az emberben, és egy legyintéssel a földbe tipor minden kétkedést. Így volt ez azon az ominózus szerdai napon is.

20:00-ra írták ki a kapunyitást, mi pedig odaértünk olyan fél 9-re. Volt egy kis nyüzsgés, bár semmi komoly. A Dürer színpadhoz vezető folyosóján álldogálva felfigyeltem egy felénk tartó úriemberre, kinek pólóján az a minta volt, mely egy jó másfél évig volt háttérkép a telefonomon. Mondanom sem kell, felvillanyozott a látvány, és rögtön odamentem hozzá, megkérdezni, hogy ezt mégis honnan a retekből szerválta. Feltételezéseimet gyorsan eloszlatta, ugyanis nem korábbról van, hanem pont ott vette, mert már árulták a pólókat javában. Több se kellett nekünk, egy gyors jegybemutatás és karszalag-feltétel után elcsörtettünk a pólós standhoz, ahol a lemezeken kívül 5 fajta szájtátós megtestesült művészeti bomba tárult szemeink elé. Ezek közül az egyiket már magaménak tudhattam, mivelhogy abban mentem, de nem volt ám egyszerű a választás a maradék 4 közül sem. Végül csak sikerült, s önfeledt boldogsággal elpakoltam a The Serpent and The Sphere albumom mellé, melyet azért vittem el, hátha kapok rá aláírást. Ezzel kapcsolatban is eléggé kétes érzéseim voltak, na de ne szaladjunk ennyire előre. Letelepedve a színpad melletti lépcsőkre, egy rövid várakozás után bele is kezdett a CROWN abba, amit leginkább egy industrial-black katyvasznak neveznék. Tudniillik a dob és a basszus egy laptopról szóltak, a zene mondhatni karakterisztikája pedig pont az erős dobütemre volt kihegyezve. Mindhárom zenész a színpadon gitárt szorongatott, kettejük pedig felváltva próbálták megidézni a sötét káoszt. Próbálták. Őszintén szólva nem sokat tettek hozzá ahhoz a markáns dobhoz, ami a gépből szólt. Azért helyenként előfordult egy kis fejrázás, főleg a színpad előtt volt ez mérvadó, és a délibb területeken sem volt ebből teljes hiány. Egy bő 40 perc után be is fejezték előadásukat, majd a világtörténelem egyik legnyugodtabb átszerelésének lehettünk szemtanúi.

Behelyezkedtünk az első sorba, a basszeros elé, én pedig elkezdtem érezni valami bizsergést, mivelhogy percek kérdése volt, hogy meglássam a black műfaj általam egyik legnagyobbra tartott zenészét, John Haughm-ot. Valóban nem kellett sokat várnom, mivel a rituálé elengedhetetlen kellékét, az agalloch nevezetű illatos fát meg kellett gyújtani, és ezt nem más tette meg, mint az előbb említett mesterember. Akkor ütött be nálam igazán a hangulat, mikor megláttam őt a színpadon. Nem is kellett sokat várni, hogy az egész társulat megjelenjen, és rögtön bele is csapjon az Astral Dialogue című szerzeménybe, mely a tavaly megjelent Serpent albumon szerepel. Másodpercek kérdése volt, hogy velem együtt sokan mások is megőrüljünk attól, amit hallunk. Ugyanis az a nagyon kényes dolog, a hangosítás véleményem szerint közel állt a tökéleteshez. Annyi kikötnivalót tudok felhozni vele kapcsolatban, hogy a vokál kicsit háttérbe szorult. De különösebb problémát igazából ez sem jelentett. Mint ahogy a legtöbb igazán jó koncert, ennek is megvolt az a felépülős, majd szintentartós iránya. A felépülés kezdeti mércéje a nyitószámmal és a Vales Beyond Dimension-nal karöltve elég magasról indult, és az est hátralévő részén ez a mérce csak emelkedni tudott. Mit is mondhatnék, a Limbs, a Ghosts of Midwinter Fires esetemben hatalmas szerzemények, és mindez egy irdatlan sodrással – amit a közönség és a zenészek kapcsolata táplált – csak fokozódni tudott. Haughm mester ekkortájt közölte, hogy már nagyon régóta el szerettek volna jönni Budapestre. Magyarra fordítva azt tudatta velünk, hogy ez a hely volt a legelső a listáján. Mint kiderült, ezt egyáltalán nem bánták meg, de erről egy kicsit később. A hajam ekkor már külön életet élt, elszállva a végtelenségbe, s vissza, nálam pedig kezdett kialakulni a katarzis, melynek i betűjére a pontot a Dark Matter Gods tette fel. Egyértelműen az a kedvenc szerzeményem az új albumról, és hát jó párszor meghallgattam már a tavaly májusi megjelenése óta. Élőben hallani pedig egyszerűen mindennel felér. És ezen a ponton jöttem rá, hogy múltbéli kétkedésem a semmibe veszett, ugyanis akármit is vártam volna el a koncertről, azt már itt a féltáv előtt könnyedén felülmúlták volna. Mivel pedig mondhatni elvárás nélkül mentem el, így csupán csak ámulni és bámulni tudok visszaemlékezve, hogy mit műveltek le karnyújtásnyira tőlünk. Na de térjünk vissza a koncertre, mikor eme irdatlan erejű dal után már úgy voltam vele, hogy ezt nem lehet fokozni. Nem is meglepetés, hogy ismét rámcáfoltak, méghozzá az első, Pale Folklore című albumukról két szerzeménnyel a Melancholy Spirit-tel, mely az egyik legkiemelkedőbb számuk nálam, és a Hallways Of Enchanted Ebony-val, mely szintén könnyedén elmegy egy mesterműnek, és a turné eddigi megszokottja, a Celestial Effigy helyett szerepelt. Ha a katarzist hozzáadjuk az eufóriához, és az eredményt négyzetre emeljük, akkor nagyjából érzékelhető, hogy min mentem keresztül e kettő dal bő 20 perce alatt. Őrjöngésem következtében itt már kezdtem érezni magamon a fáradság jeleit, és ekkor győződtem meg róla, hogy a setlist közel tökéletesen fel van építve, ugyanis itt következett a méltán leghíresebb számuk, az And the Great Cold Death of the Earth, melynek üteme az eddigiekhez képest viszonylag lassabb. Így inkább éneklős szám ez, mint fejrázós, ezzel pedig a közönség is tisztában volt, szóval ment a kántálás rendesen. Közben pedig Haughm mester az elé kihelyezett dobot püfölte, mely valóban megszülte a rituális hangulatot. Meg persze az agalloch füstje is ott kavargott a levegőben. Szóval kicsit kipihenhettem magam. Nem sokáig, ugyanis következett az Into The Painted Grey, mely elképesztő aprítása után a banda levonult a színpadról, de nem igazán várattak magukra, és a kötelezőnek mondható kikacsintás után hamar vissza is foglalták birodalmukat a színpadon. Az Ashes Against The Grey című album egyik legdallamosabb alkotása következett, méghozzá a Falling Snow. Katarzis és eufória a négyzeten? Hol van az már? Az állapot ekkor már szavakkal behatárolhatatlan volt. Végül a Serpent album záró számával a Plateau of the Ages-szel elküldtek mindenkit a nirvánába. Haughm fetreng a földön, a basszeros püföli a húrokat egy pedállal, a dobok épp a másvilágra kerülnek, a félkopasz egyetemi tanár, Don Anderson pedig térdből mozogva a tarkójával, majd a következő másodpercben a homlokával közelíti meg pusztán egy hajszálnyira a világot jelentő deszkákat. Ha valamire azt lehet mondani, hogy életre szóló élmény, akkor bizony ezt hatalmas betűkkel annak lehet megbélyegezni.

A vég után a bandatagoknak sem kellett sok, hogy elvegyüljenek a közönség között. Én pedig megragadva az alkalmat mind a négyükkel sikeresen aláírattam a Serpent albumomat. Kettejük pedig kérdés nélkül lelkesen közölte velem, hogy ez volt messze a legjobb koncert, amit évek óta játszottak. Élmény? Teljes mértékben; megtoldva az összes létező pozitív érzés maximumával. Hát ilyen egy Agalloch koncert.

További képek: http://imgur.com/a/y5rea

Az elmúlt napokban szorgalmasan összeválogattam mindazt az idén bármilyen formában megjelent zeneanyagot (demo, split, EP, album) amelyekre felfigyeltem, és amelyeket többször is meghallgattam. Az előző bejegyzésben top 5-ről beszéltem, de hamar rájöttem, hogy egyszerűbb lenne 10-re leszűkíteni a kört, mert rengeteg kiemelkedő alkotás született idén. Így hát most két részre osztva röviden bemutatom azokat bandákat/projekteket, melyek számomra az ezévi fekete színtér leginkább magával rántó munkái. 

10. Haeres - Trom

Kanadai tiszta black metal, száguldó tempóval, mindent elpusztítva. 2009-ben alakultak, ez a második albumuk. Jellemzi zenéjüket többször is a gitárhangra fordított figyelem, az állandó, romboló dobtempó, és egy tipikus black metálos vokál.

9. Eerie - Into Everlasting Death

Újabb pure black, az előzőhöz viszonylag hasonló zenei felépítés, viszont gyakoribb a tempóváltás. Lengyel banda, szóval még talán láthatjuk is őket élőben valamikor. A True Detective című sorozatból (melyet mellesleg erősen ajánlok!) hallható pár bevágás, ami könnyedén feljebbpöcköli az egyediség mércéjét.

8. Ered Wethrin - Tides Of War

 Visszatérve gyökereinkhez, ezennel epic blackről van szó. Így hát zenéjüket a Summoning és a Caladan Brood inspirálta, azonban mégis érezhető benne egy 90-es évek féle norvég black hatás is. Az epic és a korai black ilyesféle találkozása nem mondható épp szokványosnak, sőt... így hát érdekes hallgatnivaló, annyi biztos.

7. Burning Dominion - In The Wake Of The Rising Sun

 Egy kis csavar: eddig nem igazán ejtettem szót progresszív black bandákról, most azonban ez már elkerülhetetlen, ugyanis idén több olyan prog black anyag is megjelent, amelyek könnyedén elrepítettek. Ezek közül az egyik a Burning Dominion első anyaga, akik korábban a Katharsys név alatt alkottak. Újból kanadai banda, zenéjük azonban nagyon egyedi. Olyannyira, hogy a lágy akusztikus dallamoktól kezdve a fejtépő, irdatlan tempóval száguldó instrumentalitás káosz közepette feltörő hörgésekig bezárólag mindent hallhatunk tőlük. Ezt a mindent olyan tehetséggel építik fel és pakolják egymásra, hogy az ember lélegzete is eláll, és pusztán a zene élteti már. Korábban is írtam már róluk, akit érdekel ide kattintva elolvashatja.

6. Utstøtt - Legender Odin

 Korábban már röviden beszámoltam az Utstott eddigi munkásságáról. Epic blackről beszélünk újból, melyre az alkotó által is említett Caladan Brood és Summoning voltak nagy hatással. A bejegyzésben említett új album valószínűleg idén már nem fog megjelenni, de szerintem a közeljövőben számíthatunk rá.

5. Reach The Moon - I Wander

Finn kísérletezgetős/depresszív black. Demo anyag, mely nem véletlenül került az ötödik helyre. Lehet, hogy csak az én ízlésemet sikerült tökéletesen megragadniuk, de szerintem hihetetlenül egyedi és komplex anyagot tettek le az asztalra. A riffek, a hangok összekötése hatalmas tehetséget mutat, mely a jövőben olyan mértékben ki fog teljesedni, hogy a Reach The Moon kulcsfigura lesz egy új hullám feltörésében. Ebben szinte biztos vagyok. Lényegében black metálról van szó, de amúgy van itt minden: prog, trash, heavy, death, doom... Képesek olyat alkotni, ami ötvözi a keményebb vonalak főbb elemeit, és mindezt egy feketére festett alakban tálalják. Nem vagyok elfogult, persze még van hova fejlődniük, de ez a demó anyag megmutatta, hogy mekkora tehetség rejlik ezekben a finn srácokban.

4. Cormorant - Earth Driver

 Progresszív black ismét. Több nem is lesz már, így hát én ezt az albumot tekintem az év legjobb prog black anyagának. Aki hallotta már, az valószínűleg egyet is ért velem, ugyanis a Cormorant ezzel a művel előkelő szerephez jutott a képviselt alstílusban. A kaliforniai srácoknak ez már a harmadik nagylemezük, és igazából ugyan olyan bivalyerős, mint az előző kettő. Az albumborító szintén átlagon felüli!

3. Sorcier des Glaces - Ritual Of The End

 Imhol vagyon a Sorcier des Glaces, kik már a dobogón díszelegnek méltán kiérdemelt harmadik helyükkel. A kanadai sötétség leghatalmasabb lovagjairól és alkotásaikról itt olvashattok bővebben.

2. Withania - Blütenstaub und Weidenharz

 Van itt minden a folktól az atmospheric alstílusig, de alapjában véve egy melodic black zenekarról van szó. Meglehetősen változatos és sokoldalú zenéjükkel a két német büszkén feszíthet a második helyen. Zenéjük inkább lassabb és dallamosabb a black metál átlagához képest, viszont pont ez a nyugodtabb légkör adja az alapot mindahhoz a lehengerlő teljesítményhez, amit L és X (a két bandatag) leműveltek. Korábban L alkotott a Weidenbaum név alatt. Érdemes a projekt két albumát meghallgatni!

1. Agalloch - The Serpent & The Sphere

^Katt a címre. 

Reméljük a következő év is sok kiemelkedő alkotást tartogat számunkra. Addig is ássátok bele magatokat a top 10-be, és akármit is ünnepeltek most, érezzétek jól magatokat! (:

1. Birth And Death Of The Pillars Of Creation

Lassú gitártéma, majd egy torzítás közbelép, a dobok megszólalnak. Tökéletes felvezetés. Belép egy lágy, akusztikus tempó, a dobok és a torzított gitár elhallgatnak, majd a harmadik perc felénél visszatérnek. Mindez egy sompolygós, kicsit akadozónak tűnő sebességgel. Egy percre rá Haughm belekezd a filozofálás legsötétebb fonalainak szövésébe. Lágy basszus-dob kombó lép a képbe, majd újra vokál, s mögötte kellemes visszhangot imitál Andreson. Máris 8 percnél járunk, de a hangulat már magával ragad. Szabadulni aligha lehet, ha figyel az ember. Egy zuhanás, sikoly, s megszólal a tipikus Agalloch-os gitárhang lassú, mégis intenzív dallamot dúdolva. A 10. percet is túlléptük, már utazunk, tagadhatatlan.

2. (Serpens Caput)

Ezzel kezdetét veszi a második dal, elkísérve minket, el, távol. Az otthon már nem jelent semmit, beléptünk az űrbe, s Larochette pengetései oly melódiát suttognak, amely elfeledtet mindent, mi volt. Csak a most létezik már, a sötétség vesz körül, repülünk - céltalanul.

3. The Astral Dialogue

De mi ez? Egy riff csap le a semmiből, követi egy sátáni hörgés, kezdetét vette az elkerülhetetlen. Hullámzik le-fel, körbezárja a hörgés, belül a basszus és a dobok adják az alapot, a gitár pedig díszíti a témát - majd csak díszítés s újra belép az ütem. Mi így száguldunk, lassulunk, majd száguldunk újra. Agresszívan, széttépve a teret magunk előtt. Majd leállunk.

4. Dark Matter Gods

Újabb ritmus indul, mély, még sötétebb. Mi ez itt előttünk? Hol vagyunk? Hogy kezdődött mindez? <- Elsöpörve a gondolatot kettévágva hasítjuk tovább a teret. De újra visszajön, sötétség, káosz... Elkerülhetetlen a végzet, szembe kell nézni vele. viszont még pumpál az ütem, fel, fel meg nem állva, hasítunk a végtelenbe. És milyen szép. Gyönyörű, mégis gonosz és vad.

„Worlds are lost in my path”

Száguld, őrjöng, tombol s visszalassul. Majd a dallam keresztülvág mindent, megáll az idő, nincs tér, nincs semmi, csak a hang.

„Dark Matter Gods"

Egy pontból robbant ki az egész - s hirtelen visszaesik oda. 

5. Celestial Effigy

Egy ponttá lett az egész, de körülötte vibrálás kezdődik. Kívülről szemléljük. Milyen hatalmas a feketeség, irdatlan, elképesztő. Egy apró pont, s megannyi mindenhol, körülvesz minket. Tündökölnek, némán, csak a sötétség veszi körül őket.

„Teach me your mood, O patient stars Who climb each night, the ancient sky,
leaving on space no shade, no scars, no trace of age, no fear to die.” -- R.W. Emerson

Nincs ehhez fogható. De hogy létezhet mindez? Mi ez egyáltalán?

„An effigy; a gift from another kind"

És újból robbanás.

6. Cor Serpentis (The Sphere)

Elnémult minden - de egyben elkezdődött az egész előröl. A pont tágulni kezdett, milyen szép, s egyre csak növekszik... Emberek, állatok, fák, virágok, korszakok, háborúk, halál, háborúk, élet, gyilkolás, harag, öröm, szánalom, düh, s csak forog, forog, meg nem áll soha. 

7. Vales Beyond Dimension

De miért van mindez? Távolodunk újból de ez most más. Okok bontakoznak ki a feketeségből. 

„I have arrived at the corridor of infinity..."

Egy pont a számtalan közt.
.
.
.
Szorgoskodunk a sötétben, s meghalunk - ennyi? Oda s vissza megyünk, megjárjuk a mély barlangokat majd hegycsúcsokat mászunk. Közben körülöttünk meghalnak régiek, születnek újak. Mindezt egyetlen apró ponton, mit végtelen sötétség ural. --- Értelmet nyernek a dolgok?

„I have peeled away layers of my humanity
No longer a being, the core of entity
For each layer reveals the key to the gates of the multiverse”

8. Plateau Of The Ages

Több van itt, mint hogy felfogható legyen. Igaz, halandóságra vagyunk ítélve, de van időnk. Időnk egy helyen, a semmi közepén. Időnk a létezésre. De mit tegyünk e kevés mégis tengernyi idővel? Élvezni kéne, de azt nem lehet a halálunk napjáig állandóan. Azonban van járható út : mint ahogy a sötétséget az apró pontok teszik valamivé, úgy az életünket az apró örömök teszik valódivá, valami igazzá s egésszé. Fény - sötétség, jó - rossz...egy dolog teszi széppé két 'egy' világát:

9. (Serpens Cauda)

Harmónia.

__________________________________________________________
Képeim: http://imgur.com/a/TQAy6#5
__________________________________________________________

Kedvenc: Dark Matter Gods