Sok-sok demó és split anyag után először 2005-ben, majd 10 évre rá, idén adott ki albumot a görög black egyik zászlóvivője. A másik ilyen görög zászlóvivő a Kawir, akikről majd később ejtek pár szót.

 Az első albumuk hosszú stílusbéli töretlensége után ezzel az új művel bebizonyították, hogy bizony van még szenvedély ott, ahonnan a korábbi album származik. Az idén megjelent album összeszövi a gyorsabb és lassabb tempókat egy kis melódiával, és egy megfoghatatlan görög spiccel megfújt erősen helytálló egészbe, melyre aligha lehet rossz szót emelni. A melódia és a görög spicc itt a kulcs, ugyanis a gyors és lassú összemosására már jópár példát hallhattunk. A melódikus hangzás szinte az egész albumot végigkíséri, a görög mivolt viszont ritkábban bukkan fel. Talán az énekhang idézi ezt elő, vagy nem is tudom mi, de hogy ott van, az kétségtelen - jó példa erre a From Son To Father című szerzemény, mely néhol depresszív mélységekbe ránt, s másutt epikus magaslatokba emel. A minőségibb black jellemzőjeként itt is hallhatunk pár elég ütős gitárszólót, melyek féktelenül csapongnak a határtalan zenei térben. Mind a vérbeli black, mind az akusztikus részeknél tartja az album a szintet, és ez bizony már-már páratlan. Ugyanis a legtöbben, akik lágy gitárhangot hoznak a blackbe, túlságosan is megbarátkoznak vele, és az egész átcsap valami sokkal lágyabb zenébe - mely persze egyáltalán nem gond, csak így eltűnik az a hajtás, a düh, ami addig jellemző volt. Viszont a Gods of War pont ezért páratlan, mert nem esik bele e vonzó akusztikus ölelésbe, hanem csak körülötte táncol, majd visszatér a sötétség velejébe.

A magabiztosság, mely körüljárja az albumot, meglehetősen ritka a black mezején, de ahol megvan, ott kő kövön nem marad - könnyen válhat ezért ez a mű bárki kedvencévé.

Még számomra is egy felfedezendő birodalmat jelent a Throes of Dawn zenéje, azonban néhány dal azonnal magával ragadott. Sokoldalú zenekarról van szó, akik e blog legtöbb bemutatott zenészéhez képest sokkal inkább a felszínen járnak az önmegvalósítás terén, azonban ilyen helyzetekben is könnyen születhet valami földbe döngölő, avagy felrepítő alkotás. Hát most ez utóbbira van itt egy példa.

 Összesen 5 albumuk van, melyek közül az első kettőn tisztán érezhető az erősebb black metálos hatás, utóbbi kettőn pedig már kevésbé (sőt, azokon már elektronikus betétek is vannak). A köztes album pedig a Binding Of The Spirit, mely méltán a leghíresebb mind közül, ugyanis a melodic, symphonic és dark metálok ötvözete beleöntve a black tengerébe olyan számokat hozott létre, melyek önmagukban is megállják a helyüket. Nektek is ebből az apropóból mutatom be a finn srácok zenéjét. 

Aztán a korábbi albumok sem megvetendőek ám, ugyanis azokon egy furcsán tetszetős párosát hallhatjuk a blacktől általában távol álló profibb gitárhasználatnak (!), és a progresszív témáknak. Igen, progresszív, mely progresszivitás igazából végig elkíséri útján a bandát, ugyanis minden albumukon vissza-visszaköszön az a mondhatni nem odaillő, de valójában mégis tökéletesen passzoló, már-már Dream Theater-féle dallamorgia - persze ez inkább a későbbi albumokon figyelhető meg jobban.