Valahogy így szól egy kezdetleges, de egyben őszinte atmospheric black. 

Az amerikai sziklás hegység szívéből szól most e sötétség, mely egy ember keze munkája, s így is roppant művészi tehetség rejlik benne. Kicsit különálló, kicsit hangulatfüggő, de mindenképp egyedi. Keverve a leglassabb feketeséget a száguldás velejével, kimondottan fejfelkapós zene ez. De mindenképp kell egy hangulat hozzá, mert a zene sajnos azt nem tudja megteremteni. Viszont ha a hangulat megvan, akkor jóval többet ad, mint azt bárki is várná.

Nem hiába írogatom olyan gyakran, hogy az atmoszférikus black most a virágkorát éli, ugyanis ismét itt egy példamutató alkotás, a stílusbéli beskatulyázás pedig mégis a megszokott.

Viszont azért mégis van pár említésre méltó érdekesség. Többek között mondjuk az, hogy a projekt Mexicóból származik, jelen albumunkat pedig nem más masterelte, mint a méltán híres Dan Swanö (Opeth, Edge Of Sanity, és még sok-sok banda fűződik a nevéhez). Mexicót azért említem, mert meglehetősen kevés metálzene származik onnan, és hát black metal pedig még kevesebb. Nem hiába van szó egyemberes projektről.

Dan Swanö pedig ismételten kitett magáért, ugyanis black-viszonylatban kiemelkedő az album hangzásvilága. Elég csak összehasonlítani bármelyik más Lluvia lemezzel.

Tehát az atmospheric black végeláthatatlan áradatából ismét itt egy mintapéldány, s bár azt gondolnánk, hogy a stíluson belül már nem lehet újat felmutatni, de mégis... mindezzel szemléltetve, hogy milyen terjedelmes alstílusról is van szó. 

Az olasz egyemberes projekt pár napja megjelentette új albumát, melynek igazából sikerült megtartania azt a szintet, amit a beharangozó dal ígért. 

Az album lényegében egy modernebb post-black megközelítés, egy csöppnyi természetközeliséggel, mely a black részekben is megnyilvánul, így összességében egy atmospheric-post keveréknek mondható. néhol viszont felüti a fejét egy erős ambient-epic keverék is, ami csak megszilárdítja az egyediséget. Érdekes felfedezni a Cascadian black felé való törekvést is, ami kimondottan szokatlan módon itt-ott egy leheletvékony progresszivitással társul. Mindez modernséggel átitatva. Kimondottan jó albumot sikerült összehoznia emberünknek, aki nem mellesleg pár hete Budapesten járt, és tetszett is neki a hely. :)

Az album nem mellesleg ingyenesen letölthető a hivatalos oldalról: https://chiralitaly.wordpress.com/

Felkerült az általam epekedve várt új Alda album!

Ugyebár az előző bejegyzésből már tudható, hogy ők is cascadian black-et játszanak főként, és ez a jelen albumon már erősen át lett itatva egy folkosabb megközelítéssel. De nem ám akárhogy... ugye a folk elemek eléggé sokfélék, és meg kell válogatni, hogy mely hangok hova illenek. Épp ezért nem csalódtam az Aldában, sőt egy magasabb szintre léptek a szemeimben (füleimben?:D), mivel úgy hozták össze a cascade black legjavát a hozzá illő folk áramlattal, ahogy azt senki nem várta szerintem. 

Érdekességnek mondható, hogy párszor kint koncerteztek erdők mélyén. Persze Cascade területen. A technikát nem tudom hogyan oldották meg, de annyi biztos, hogy legalább kétszer hajnalban kezdtek, és napfelkeltekor zenéltek. Hát ilyen a valódi természetközeli black. Mondanom sem kell, szívesen elmennék egy ilyen fellépésre. (: Na de addig is van mit élvezi bőven, merthogy ez az album különösen közel áll a mestermű jelzőhöz.

Idén is lesz éves top 10, ahogy tavaly volt, és hát nem mondok nagy meglepetést azzal, hogy valószínűleg ott lesz a dobogón. 

Van az úgy, hogy az ember felkel reggel, tudván, hogy az egyik kedvenc bandája fog este élőben játszani az orra előtt, s mégsem olyan lelkes, mint ahogy azt várni lehetne. Nem, mert telhetetlen módon bejárta a világháló legrejtettebb zegzugait, kutatván bárminemű élő felvétel után, majd felfedezve azokat, egy égből pottyant csapdába esik saját megítélése által, s elkönyveli azokat gyengéknek. Egyetlen pozitívuma ennek, hogy nem támaszt különösebb elvárásokat. És bizony van az úgy nagy ritkán, hogy pár igazán tehetséges zenész a feje tetejére állítja ezt az eddigi bizonyosságot az emberben, és egy legyintéssel a földbe tipor minden kétkedést. Így volt ez azon az ominózus szerdai napon is.

20:00-ra írták ki a kapunyitást, mi pedig odaértünk olyan fél 9-re. Volt egy kis nyüzsgés, bár semmi komoly. A Dürer színpadhoz vezető folyosóján álldogálva felfigyeltem egy felénk tartó úriemberre, kinek pólóján az a minta volt, mely egy jó másfél évig volt háttérkép a telefonomon. Mondanom sem kell, felvillanyozott a látvány, és rögtön odamentem hozzá, megkérdezni, hogy ezt mégis honnan a retekből szerválta. Feltételezéseimet gyorsan eloszlatta, ugyanis nem korábbról van, hanem pont ott vette, mert már árulták a pólókat javában. Több se kellett nekünk, egy gyors jegybemutatás és karszalag-feltétel után elcsörtettünk a pólós standhoz, ahol a lemezeken kívül 5 fajta szájtátós megtestesült művészeti bomba tárult szemeink elé. Ezek közül az egyiket már magaménak tudhattam, mivelhogy abban mentem, de nem volt ám egyszerű a választás a maradék 4 közül sem. Végül csak sikerült, s önfeledt boldogsággal elpakoltam a The Serpent and The Sphere albumom mellé, melyet azért vittem el, hátha kapok rá aláírást. Ezzel kapcsolatban is eléggé kétes érzéseim voltak, na de ne szaladjunk ennyire előre. Letelepedve a színpad melletti lépcsőkre, egy rövid várakozás után bele is kezdett a CROWN abba, amit leginkább egy industrial-black katyvasznak neveznék. Tudniillik a dob és a basszus egy laptopról szóltak, a zene mondhatni karakterisztikája pedig pont az erős dobütemre volt kihegyezve. Mindhárom zenész a színpadon gitárt szorongatott, kettejük pedig felváltva próbálták megidézni a sötét káoszt. Próbálták. Őszintén szólva nem sokat tettek hozzá ahhoz a markáns dobhoz, ami a gépből szólt. Azért helyenként előfordult egy kis fejrázás, főleg a színpad előtt volt ez mérvadó, és a délibb területeken sem volt ebből teljes hiány. Egy bő 40 perc után be is fejezték előadásukat, majd a világtörténelem egyik legnyugodtabb átszerelésének lehettünk szemtanúi.

Behelyezkedtünk az első sorba, a basszeros elé, én pedig elkezdtem érezni valami bizsergést, mivelhogy percek kérdése volt, hogy meglássam a black műfaj általam egyik legnagyobbra tartott zenészét, John Haughm-ot. Valóban nem kellett sokat várnom, mivel a rituálé elengedhetetlen kellékét, az agalloch nevezetű illatos fát meg kellett gyújtani, és ezt nem más tette meg, mint az előbb említett mesterember. Akkor ütött be nálam igazán a hangulat, mikor megláttam őt a színpadon. Nem is kellett sokat várni, hogy az egész társulat megjelenjen, és rögtön bele is csapjon az Astral Dialogue című szerzeménybe, mely a tavaly megjelent Serpent albumon szerepel. Másodpercek kérdése volt, hogy velem együtt sokan mások is megőrüljünk attól, amit hallunk. Ugyanis az a nagyon kényes dolog, a hangosítás véleményem szerint közel állt a tökéleteshez. Annyi kikötnivalót tudok felhozni vele kapcsolatban, hogy a vokál kicsit háttérbe szorult. De különösebb problémát igazából ez sem jelentett. Mint ahogy a legtöbb igazán jó koncert, ennek is megvolt az a felépülős, majd szintentartós iránya. A felépülés kezdeti mércéje a nyitószámmal és a Vales Beyond Dimension-nal karöltve elég magasról indult, és az est hátralévő részén ez a mérce csak emelkedni tudott. Mit is mondhatnék, a Limbs, a Ghosts of Midwinter Fires esetemben hatalmas szerzemények, és mindez egy irdatlan sodrással – amit a közönség és a zenészek kapcsolata táplált – csak fokozódni tudott. Haughm mester ekkortájt közölte, hogy már nagyon régóta el szerettek volna jönni Budapestre. Magyarra fordítva azt tudatta velünk, hogy ez a hely volt a legelső a listáján. Mint kiderült, ezt egyáltalán nem bánták meg, de erről egy kicsit később. A hajam ekkor már külön életet élt, elszállva a végtelenségbe, s vissza, nálam pedig kezdett kialakulni a katarzis, melynek i betűjére a pontot a Dark Matter Gods tette fel. Egyértelműen az a kedvenc szerzeményem az új albumról, és hát jó párszor meghallgattam már a tavaly májusi megjelenése óta. Élőben hallani pedig egyszerűen mindennel felér. És ezen a ponton jöttem rá, hogy múltbéli kétkedésem a semmibe veszett, ugyanis akármit is vártam volna el a koncertről, azt már itt a féltáv előtt könnyedén felülmúlták volna. Mivel pedig mondhatni elvárás nélkül mentem el, így csupán csak ámulni és bámulni tudok visszaemlékezve, hogy mit műveltek le karnyújtásnyira tőlünk. Na de térjünk vissza a koncertre, mikor eme irdatlan erejű dal után már úgy voltam vele, hogy ezt nem lehet fokozni. Nem is meglepetés, hogy ismét rámcáfoltak, méghozzá az első, Pale Folklore című albumukról két szerzeménnyel a Melancholy Spirit-tel, mely az egyik legkiemelkedőbb számuk nálam, és a Hallways Of Enchanted Ebony-val, mely szintén könnyedén elmegy egy mesterműnek, és a turné eddigi megszokottja, a Celestial Effigy helyett szerepelt. Ha a katarzist hozzáadjuk az eufóriához, és az eredményt négyzetre emeljük, akkor nagyjából érzékelhető, hogy min mentem keresztül e kettő dal bő 20 perce alatt. Őrjöngésem következtében itt már kezdtem érezni magamon a fáradság jeleit, és ekkor győződtem meg róla, hogy a setlist közel tökéletesen fel van építve, ugyanis itt következett a méltán leghíresebb számuk, az And the Great Cold Death of the Earth, melynek üteme az eddigiekhez képest viszonylag lassabb. Így inkább éneklős szám ez, mint fejrázós, ezzel pedig a közönség is tisztában volt, szóval ment a kántálás rendesen. Közben pedig Haughm mester az elé kihelyezett dobot püfölte, mely valóban megszülte a rituális hangulatot. Meg persze az agalloch füstje is ott kavargott a levegőben. Szóval kicsit kipihenhettem magam. Nem sokáig, ugyanis következett az Into The Painted Grey, mely elképesztő aprítása után a banda levonult a színpadról, de nem igazán várattak magukra, és a kötelezőnek mondható kikacsintás után hamar vissza is foglalták birodalmukat a színpadon. Az Ashes Against The Grey című album egyik legdallamosabb alkotása következett, méghozzá a Falling Snow. Katarzis és eufória a négyzeten? Hol van az már? Az állapot ekkor már szavakkal behatárolhatatlan volt. Végül a Serpent album záró számával a Plateau of the Ages-szel elküldtek mindenkit a nirvánába. Haughm fetreng a földön, a basszeros püföli a húrokat egy pedállal, a dobok épp a másvilágra kerülnek, a félkopasz egyetemi tanár, Don Anderson pedig térdből mozogva a tarkójával, majd a következő másodpercben a homlokával közelíti meg pusztán egy hajszálnyira a világot jelentő deszkákat. Ha valamire azt lehet mondani, hogy életre szóló élmény, akkor bizony ezt hatalmas betűkkel annak lehet megbélyegezni.

A vég után a bandatagoknak sem kellett sok, hogy elvegyüljenek a közönség között. Én pedig megragadva az alkalmat mind a négyükkel sikeresen aláírattam a Serpent albumomat. Kettejük pedig kérdés nélkül lelkesen közölte velem, hogy ez volt messze a legjobb koncert, amit évek óta játszottak. Élmény? Teljes mértékben; megtoldva az összes létező pozitív érzés maximumával. Hát ilyen egy Agalloch koncert.

További képek: http://imgur.com/a/y5rea