Mi sem bizonyítja jobban a post-black hódításait manapság, minthogy ismét ennek a stílusnak egy képviselőjével jelentkezek.

Maga a zene nem nyújt sok meglepetést, pusztán a megszokott post-elemek felsorakoztatásával, mégis ott tündököl benne egyfajta - nem először említésre kerülő - sodrás, és egyediség. E kettő párosa, mint általában lenni szokott, igazán vonzóvá teszi az album világát.

Az album egy ritkábbnak mondható keretes szerkezettel rendelkezik: parti hullámzás hangja + zongoradallam. Ami pedig a keretbe kerül, az leginkább a lüktetés szóval írható le. Mindenképp érdemes belefülelni.

Sallangtól mentes, modern black, mely gyakorta felidéz Wolves In The Throne Room féle hangulatokat.

Ritkán posztolok ehhez hasonlót, de most muszály kivételt tennem. Az ehhez hasonló alatt azt értem, hogy ilyen agresszív, és erősen káosz-közeli black metalt. Ugyanis elenyésző az, hogy nekem az ilyen tetszik, de hát kivételek mindig vannak.

Maga a banda az USA-ból származik, ehhez mérten annyira nem is meglepő a stílus, amiben játszanak. Mely nagyban tükröz egyediséget, de emellett erős cascadian- és post-black stílusjegyek alá veti magát. Az egész erősen átitatva az előbb említett káosz-hangulattal. Alig van ilyen káosz-black, amire azt tudom mondani, hogy jó. Ez viszont egyértelműen ebben a szűk körben szerepel.

Az 5 tagból (!) álló formáció bandcamp oldalán röviden, egy mondatban definiálják magukat: "A nyomor és nosztalgia sötét és agresszív egyvelege" - ez szerintem tökéletesen helytálló.

Mindenképp hangulatzenének számít, olyan értelemben, hogy az embernek kell egy tudatállapot, mikor az ilyesmi felé nyitni tud. Na meg persze, ahogy minden egyéb zenéhez is, türelem. De ha eljön ez a pillanat, rögvest elménkbe férkőzik.

Valahogy ilyesminek képzelem el a legmodernebb black metalt, mely mentes bármiféle egyéb stílus elemeitől. Leszámítva azt az enyhe post-érzületet, mely már igazából a legtöbb helyen eggyé vált a sötétebb műfajjal.

Rövid, ámde annál ütősebb.

Kissé monoton, viszont figyelemreméltóan sikerült megragadnia a modern atmoszférikus black velejét. Maga a tény, hogy egy görög projektről van szó, a zene mégis inkább a cascadian black felé kalandozik, már megér egy hallgatást, de ha nem érdekelnek bennünket az efféle részletek, maga az energia és a lendületesség párosa is megfoghatja figyelmünket, ahogy átjárja azt a bő 12 percet. Tehát aki egy kis felüdülésre vágyik a black gyakorta komor borúságából, annak mindenképp ajánlom ezt az energiabombát. Képes kiszakítani a vontatottságból, és mutatni egyet s mást. Persze ehhez nekünk is türelemmel kell leülnünk mellé.

Ettől függetlenül az első szerintem még erősebb volt. Persze ezt erősen meghatározza a hossz is...

Épphogy kellő mértékben van benne folk, így nem veszít a durvaságából, ámbár jóval dallamosabb a megszokottnál. Na meg ráadásul vontatott is. 

Őszintén megvallva nem hallottam még ehhez hasonlót. Persze általánosítva mondhatni már elég sokat, de belefolyva a részletekbe, számtalan olyan apró megoldás tárul fel a zenében, ami már nem épp szokványos. Az album ugyanis tele van dallamokkal, ami mint tudjuk leginkább a melodic black-re jellemző. Na meg persze a folk-ra is, de annál valahogy mindig máshogy volt megoldva a dallam. Legalábbis én még nem hallottam olyan bandát/egyemberes projektet, amelynek sikerült a dallamot egy ilyen köztes megoldással kiemelni, mint ahogy azt az Eldensky teszi. Ez a köztes megoldás pedig lényegében az előbb említett két mód ötvözete. A tempó se nem gyors, se nem lassú, ez pedig csupa kísérletezést enged meg különféle újabbnál újabb megoldások társaságában. 

Egész sok kiállást hallhatunk az albumon, amit általában valami melodikus érzületű rész előz meg. Szóval keveredik ám itt mindenféle-fajta dolog, nem is rosszul. Negatívumot azért persze fel lehet hozni. Személy szerint én mindig várnám, hogy ebből a közepes tempóból majd gyorsabb iram lesz, de ez nem igazán valósul meg egyik dalban sem. Így olyan érzéseket kelt bennem, mintha behúzott kézifékkel nyomná padlóig a gázt. Tehát van benne elfojtottság is bőven, ez pedig nem csak a sebességben, hanem az albumhosszban is kitüremkedik sajnos. Alig lépi át a fél órát, és már vége is. És szinte minden dalnak valahogy akkor van vége, amikor az ember várná a gyorsabb tempóra váltást. Így hát tud ám csalódást is kelteni, viszont mindenképp érdemes felfigyelni rá, mert a hiányosságok ellenére van benne valami. Reméljük a következő anyagban már ki lesz engedve a kézifék.

Emellett az album mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. A pszichedelikus black metálról nem igazán írtam még, de hát épp itt az ideje.

Maga az alstílus sajnos elég kevés bandát tud magáénak, és ezelőtt már egy ideje értetlenül állok, ugyanis számtalan lehetőséggel kecsegtet. Meggyőződésem, hogy a black és a pszichedelikus zenék keverékéből elképesztően erős albumokat lehetne összehozni. Na de mindez még várat magára, reméljük azért nem sokáig. Addig is van nekünk például egy A Forest Of Stars, akik mondhatni jelenleg uralják a műfajt. De ha egy kicsit elkalandozunk ambient-dungeon párossal átitatott irányba, akkor érdemes szemet vetni a Shadowcaster nevű projektre is. 

De most viszont lássuk/halljuk a Todesstosß nevezetű német formáció legújabb albumát, mely rendesen megosztja a hallgatóságot. Többségük inkább visszataszítónak érzi, de azért akadnak olyanok is, akik be tudják fogadni az efféle művészetet. Akárhogy is legyen, egy menetet mindenképp megér. Nálam személy szerint kettős érzülettel bír az album: van, ahol magával ragad, s van ahol eltaszít. Értékelni épp ezért szerintem lehetetlen, de ha csak egyetlen szempontot veszünk figyelembe, méghozzá az egyediséget, akkor az album tarol. Iszonyat ritka, sőt azt is megkockáztatom, hogy soha nem hallott megoldásokkal van teli ez a 75 perc. 

Ami a projekt fejlődését illeti, az is elég érdekesnek minősül, mivel eleinte sokkal inkább a tiszta black szólt a Todesstoß háza tájáról, a pszichedelikus zeneiség felé mutató irány pedig olyan 2007-2008 kezdte megmutatni magát - azóta pedig dominál.

A német zenére mindig is jellemző volt a kísérletezgetés, ezt pedig ez az album is erősen alátámasztja. Bár mostanában az izlandi black metál mondható a legmarkánsabb vonulatnak a feketeség hegységében, én nagyon remélem, hogy hamarosan a pszichedelikus black fog magának egyre nagyobb és nagyobb területeket meghódítani, mert bizony rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik benne.