A korábban már említett orosz projekt új anyaggal rukkolt elő az elmúlt napokban, mellyel már hivatalosan is kétemberesre bővült a banda. Elsőként nem igazán írtam róla hogy milyen zenét is játszanak, szóval megpróbálom tömören összefoglalni. Leginkább az atmoszférikus blacket ragadják meg, de ez erősen át van szőve folkos és darkos elemekkel egyaránt, melyek ötvözete együttesen egy egész egyedi epic érzületet kölcsönöz a zenének. Az orosz blackre oly jellemző monotonitás náluk sem marad el, de mint szinte mindig ez inkább jót jelent.

 Az albumborító ismételten nagyon jól el lett találva, szépen megragadja az összképét a zenének. Néhol még felcsap az amatőr érzület a zenéjükben, és ez a második album úgy összességében kevésbé black, mint az előbbi, de ez a kettő mondhatni hátrány aligha ront, mert így is egy valódi egyediségről van szó, mely mint mindig könnyen fölébe emelkedik minden esetleges rossznak. Az orosz black zenének úgy általában van egy sajátossága, mely leginkább az előbb említett monotonitással jellemezhető, és ez itt is erősen megfigyelhető. Amolyan furcsa megnyilvánulása ez egy erőteljes hangzásnak. Mert a lassabb témák, és az ambient-szerű részek valahogy mégis képesek keménységgel és szilárdsággal felvértezni ezt az orosz ékkövet.

Természet ihlette atmoszférikus black metál Lengyelországból. A projekt egyemberes, és egyetlen anyaga még tavaly év végén jelent meg Redemption címmel:

Az atmoszférikus hangulat erősen összefonódik egy sajátos post-metál érzülettel, melyet az átlagosnál picit enyhébb monotonitás, és az egybefolyó hangok alkotnak. A vokál konkrétan elvész a zajok kavalkádjában, mégis ez paradox módon olyan érzületet ad az egésznek, mintha minden tökéletesen a helyén lenne az albumon. Természetközeli blackhez híven nincs hiány lassabb témákból sem, s ez ahogy fel-fel tör egy kiteljesedett káoszba az album során, az megdöbbentő, főleg hogy egy ember munkájáról van szó. 

Itt nincsen semmiféle díszítőelem, semmi extra, semmi csipke, pusztán csak szól a zaj, mely lüktetve kísér végig utunkon, s nem okoz csalódást.

Azt kell mondanom, hogy egy mesterműre leltem. Egy portugál, közel 2 órás mesterműre, mely rengeteg zenei elemet ötvöz magában, összességében pedig egy olyan egyedi érzületet kelt a hallgatóban, amilyennel még biztosan nem találkozott (zeneileg).

Komolyan mondom, hogy engem lenyűgözött első hallgatáskor. Csak ámultam, és nem is nagyon figyeltem másra, csak a zenére. Van benne egyfajta olyan paradox kevertsége a monotonitásnak és a komplexitásnak, amiről nem hittem volna, hogy megvalósítható. Pedig az. De még mennyire... Ez egy tipikusan olyan alkotás, melynél nem a részletek rejtik a szépséget, hanem az egész összképe. A közeljövőben biztosan rá fogom magam szoktatni. Ez a progresszív, atmoszférikus kevertség, hol a dobok uralmával, hol a csenddel játszva, hol pedig a pokolbéli hörgéssel feltüzelve magában foglalja számomra a nagybetűs ZENE fogalmát. Csak áradozni tudok róla, bár még csak egyszer hallgattam végig teljes egészében. Csipegetni azért már többször volt alkalmam, de hát mégis közel 20 perces számokról van szó. De több időt fogok rááldozni, mert erre bizony kell is.