Nem hittem volna, hogy a közeljövőben fogok olyan bandával találkozni, akik képesek visszahozni a 90-es évek black hangulatát egytől egyig. De mégis.

Méghozzá említésre méltó szinten, mely néhol le is tiporja az old-school black nevesebb előadóit (!) pimaszul merész módon. A zeneisége a kanadai srácoknak egyfajta átmenetet képez a raw black és a melodic black között. Nem mondanám, hogy ritka az ilyen, sőt... de ilyen elképesztő tehetséggel párosítva már annál ritkább minőségileg. Jelen dicsőített EP lemezt két demó és egy másik EP előzték meg, melyeken már érezhető volt valami igazán páratlan eljövetele.

És hogy mit nyújt maga a zene... hát itt érkeztem el saját határaimhoz, mert egyszerűen nem tudom leírni. Gyenge próbálkozás gyanánt: azt, amit a black metáltól a legmagasabb szférákban várna el az ember - csak ezzel az a bökkenő, hogy ez az elvárás teljesen emberfüggő. Így hát legyen elég annyi, hogy ez a mű kibaszottul erősen ajánlott.

Furcsamód a korábbi anyagai nem nyerték el a tetszésemet, de ez a single annál inkább. Mely egy leendőbeli album beharangozója.

Az olasz black néha nagyon eltalál valamit, de általában nem tud megkapni magának. Most ugyebár az előbbiről van szó. Na de milyen is ez a kavalkád? Hát leginkább a modern atmoszférikus black címke jut eszembe róla, de a témaváltásoknál hamar szembetűnik, hogy itt azért többről van szó. Folkos dallamok, már-már Agalloch-féle érzületek, és összességében egy kimondottan komplex dal tárul elénk ebben a hajszálpontos 10 percben. A kiállások és a témák összekapcsolása kimondottan egyedi, kevés hasonlóval találkoztam eddig. Persze figyelni kell, hogy rá lehessen látni a kapocsok páratlanságára. Aztán itt van még ez a borító is, mely sokat mond a zenéről. A megszokott cifra betűk helyett szimpla vonalakkal találkozunk, ami talán kiábrándító lehet, de a zenére nézve semmiképp sem viszi alább a minőséget.

Egyszóval kíváncsian várhatjuk a hamarosan megjelenő albumot.

Sok-sok demó és split anyag után először 2005-ben, majd 10 évre rá, idén adott ki albumot a görög black egyik zászlóvivője. A másik ilyen görög zászlóvivő a Kawir, akikről majd később ejtek pár szót.

 Az első albumuk hosszú stílusbéli töretlensége után ezzel az új művel bebizonyították, hogy bizony van még szenvedély ott, ahonnan a korábbi album származik. Az idén megjelent album összeszövi a gyorsabb és lassabb tempókat egy kis melódiával, és egy megfoghatatlan görög spiccel megfújt erősen helytálló egészbe, melyre aligha lehet rossz szót emelni. A melódia és a görög spicc itt a kulcs, ugyanis a gyors és lassú összemosására már jópár példát hallhattunk. A melódikus hangzás szinte az egész albumot végigkíséri, a görög mivolt viszont ritkábban bukkan fel. Talán az énekhang idézi ezt elő, vagy nem is tudom mi, de hogy ott van, az kétségtelen - jó példa erre a From Son To Father című szerzemény, mely néhol depresszív mélységekbe ránt, s másutt epikus magaslatokba emel. A minőségibb black jellemzőjeként itt is hallhatunk pár elég ütős gitárszólót, melyek féktelenül csapongnak a határtalan zenei térben. Mind a vérbeli black, mind az akusztikus részeknél tartja az album a szintet, és ez bizony már-már páratlan. Ugyanis a legtöbben, akik lágy gitárhangot hoznak a blackbe, túlságosan is megbarátkoznak vele, és az egész átcsap valami sokkal lágyabb zenébe - mely persze egyáltalán nem gond, csak így eltűnik az a hajtás, a düh, ami addig jellemző volt. Viszont a Gods of War pont ezért páratlan, mert nem esik bele e vonzó akusztikus ölelésbe, hanem csak körülötte táncol, majd visszatér a sötétség velejébe.

A magabiztosság, mely körüljárja az albumot, meglehetősen ritka a black mezején, de ahol megvan, ott kő kövön nem marad - könnyen válhat ezért ez a mű bárki kedvencévé.

Kezdetleges, de annál maradandóbb.

Ismét egy olyan banda, akik zeneileg még nem teljesen kiforrottak, viszont annál több tehetséget mutatnak fel a számaikban. A fent linkelt EP-t időrendben egy demó anyag előzi meg, mely szintén felmutatja a tehetségüket, de nyersebb formában. Maradjunk inkább ennél az áprilisban megjelent EP anyagnál. A 4 tagú(!) formáció zeneileg a depresszív/post-black vonalat képviseli, bár ugye a kiforratlanságból következve ebből még bármi lehet. Összevetve a demó anyaggal a számok hossza is kb a duplájára duzzadt, és ennek csak örülhet a magunk fajta ember. Engem személy szerint egy cseppet az első Agalloch demóra emlékeztet a dolog, persze itt már akarva-akaratlanul megpakolva modernebb elemekkel - maradjunk akár csak a post hangzásnál.

Amerikai bandánál ritka a tehetség, legalábbis én ezt figyeltem meg. Általában bemenekülnek a sablon mintákba, és kevés valóban egyedit tesznek a zenéjükbe. Viszont a Cult of Apophis ezzel a hagyománnyal szakít - ahogy azt tette a Wolves In The Throne Room vagy akár éppen az Agalloch. Ilyen kezdettel ígéretes jövő várhat rájuk szerintem.

Még számomra is egy felfedezendő birodalmat jelent a Throes of Dawn zenéje, azonban néhány dal azonnal magával ragadott. Sokoldalú zenekarról van szó, akik e blog legtöbb bemutatott zenészéhez képest sokkal inkább a felszínen járnak az önmegvalósítás terén, azonban ilyen helyzetekben is könnyen születhet valami földbe döngölő, avagy felrepítő alkotás. Hát most ez utóbbira van itt egy példa.

 Összesen 5 albumuk van, melyek közül az első kettőn tisztán érezhető az erősebb black metálos hatás, utóbbi kettőn pedig már kevésbé (sőt, azokon már elektronikus betétek is vannak). A köztes album pedig a Binding Of The Spirit, mely méltán a leghíresebb mind közül, ugyanis a melodic, symphonic és dark metálok ötvözete beleöntve a black tengerébe olyan számokat hozott létre, melyek önmagukban is megállják a helyüket. Nektek is ebből az apropóból mutatom be a finn srácok zenéjét. 

Aztán a korábbi albumok sem megvetendőek ám, ugyanis azokon egy furcsán tetszetős párosát hallhatjuk a blacktől általában távol álló profibb gitárhasználatnak (!), és a progresszív témáknak. Igen, progresszív, mely progresszivitás igazából végig elkíséri útján a bandát, ugyanis minden albumukon vissza-visszaköszön az a mondhatni nem odaillő, de valójában mégis tökéletesen passzoló, már-már Dream Theater-féle dallamorgia - persze ez inkább a későbbi albumokon figyelhető meg jobban.