Ma jelent meg a post-black zenét játszó Dél-afrikai Wildernessking legújabb, második albuma. Füleljünk hát bele.

2010-ben lépett színre a Cape Town-ban székhelyelő, 4 haverból összekovácsolt modern black metálság egy mára már nevesnek mondható képviselője, akkor még Heathens néven. 1 évre rá a név megváltozott Wildernessking-re, 2012-ben pedig a debüt album is világot látott. Azon az albumon rengeteg dolog szerepel, de még erősen érezhető rajta a kiforratlanság. Kissé káoszhangulatú, ami mellesleg sokaknak tetszetős lehet.

2 EP és 2 split anyag után pedig épp ma adta ki a banda második stúdióalbumát Mystical Future címmel. Hát ha valahol fejlődésről lehet beszélni, akkor náluk mindenképpen. Az egykoron kesze-kusza dallamok, egybefonódott színkavalkádok ezen az albumon különálló, és masszív egységekké váltak. Az 5 dalból álló album egy zenei utazáson kíséri végig a hallgatót, melyet akár már egy megszokott megoldásnak is elkönyvelhetünk, de azért valljuk be, mindig felélénkíti a kíváncsiságunkat.

Maga a zene leginkább post-blackként írható le, ámbár befigyelnek néhol kimondottan erős cascadian black hatások is. Ez utóbbit főleg arra a bizonyos, néhol fejét felütő ritualisztikus dobhangra értem. A modern black metál - mint korábban többször szóba került - két nagy alstílusra osztható: atmospheric és post-black. Na most az eddigiekből már sejthető, hogy ha cascadian (azaz egyedi atmospheric) hangulatok is fellelhetők a zenében, akkor aztán ténylegesen egy modern alkotásról lehet szó, és ez bizony kőkeményen helytálló. A teljes modernséghez már csak tiszta énekhang kéne, és lám még ez is felfedi magát itt-ott. Összességében tehát egy igazán modern megnyilvánulása ez az album a black metal pillanatnyi helyzetének, alakulásának. Tehát akit érdekel, hogy merre is tart a stílus, mik a "legtrendibb" (világunktól szokatlan kifejezés...) megoldások jelenleg a sötétség zeneiségében, annak kötelező hallgatnivalót jelent a Wildernessking legújabb albuma.

Egy vérbeli cascadian black metált játszó banda, egyetlen demó anyaggal a hátuk mögött, mely még 2014 nyarán jelent meg.

A banda két tagja már jópár egyéb formációban is megfordult - amit érdemes kiemelni ezzel kapcsolatban, az mindenképpen a tény, miszeint a demó anyagon gitározó, vokálos és basszeros srác a Wolves In The Throne Room élő fellépésein is szokott játszani. Így hát a kapcsolatok mindenképp adottak, és szerintem várhatunk még tőlük valami nagyobb volumenű anyagot is a jövőben, mert ez a két dalból álló, 40 perces demóanyag hatalmas potenciálról és tehetségről árukodik

Tipikusan olyan mű, mely igazán mély állapotokba képes lehúzni a hallgatót. Erősen ajánlott a cascadian black-et szeretőknek!

Épphogy kellő mértékben van benne folk, így nem veszít a durvaságából, ámbár jóval dallamosabb a megszokottnál. Na meg ráadásul vontatott is. 

Őszintén megvallva nem hallottam még ehhez hasonlót. Persze általánosítva mondhatni már elég sokat, de belefolyva a részletekbe, számtalan olyan apró megoldás tárul fel a zenében, ami már nem épp szokványos. Az album ugyanis tele van dallamokkal, ami mint tudjuk leginkább a melodic black-re jellemző. Na meg persze a folk-ra is, de annál valahogy mindig máshogy volt megoldva a dallam. Legalábbis én még nem hallottam olyan bandát/egyemberes projektet, amelynek sikerült a dallamot egy ilyen köztes megoldással kiemelni, mint ahogy azt az Eldensky teszi. Ez a köztes megoldás pedig lényegében az előbb említett két mód ötvözete. A tempó se nem gyors, se nem lassú, ez pedig csupa kísérletezést enged meg különféle újabbnál újabb megoldások társaságában. 

Egész sok kiállást hallhatunk az albumon, amit általában valami melodikus érzületű rész előz meg. Szóval keveredik ám itt mindenféle-fajta dolog, nem is rosszul. Negatívumot azért persze fel lehet hozni. Személy szerint én mindig várnám, hogy ebből a közepes tempóból majd gyorsabb iram lesz, de ez nem igazán valósul meg egyik dalban sem. Így olyan érzéseket kelt bennem, mintha behúzott kézifékkel nyomná padlóig a gázt. Tehát van benne elfojtottság is bőven, ez pedig nem csak a sebességben, hanem az albumhosszban is kitüremkedik sajnos. Alig lépi át a fél órát, és már vége is. És szinte minden dalnak valahogy akkor van vége, amikor az ember várná a gyorsabb tempóra váltást. Így hát tud ám csalódást is kelteni, viszont mindenképp érdemes felfigyelni rá, mert a hiányosságok ellenére van benne valami. Reméljük a következő anyagban már ki lesz engedve a kézifék.

Emellett az album mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. A pszichedelikus black metálról nem igazán írtam még, de hát épp itt az ideje.

Maga az alstílus sajnos elég kevés bandát tud magáénak, és ezelőtt már egy ideje értetlenül állok, ugyanis számtalan lehetőséggel kecsegtet. Meggyőződésem, hogy a black és a pszichedelikus zenék keverékéből elképesztően erős albumokat lehetne összehozni. Na de mindez még várat magára, reméljük azért nem sokáig. Addig is van nekünk például egy A Forest Of Stars, akik mondhatni jelenleg uralják a műfajt. De ha egy kicsit elkalandozunk ambient-dungeon párossal átitatott irányba, akkor érdemes szemet vetni a Shadowcaster nevű projektre is. 

De most viszont lássuk/halljuk a Todesstosß nevezetű német formáció legújabb albumát, mely rendesen megosztja a hallgatóságot. Többségük inkább visszataszítónak érzi, de azért akadnak olyanok is, akik be tudják fogadni az efféle művészetet. Akárhogy is legyen, egy menetet mindenképp megér. Nálam személy szerint kettős érzülettel bír az album: van, ahol magával ragad, s van ahol eltaszít. Értékelni épp ezért szerintem lehetetlen, de ha csak egyetlen szempontot veszünk figyelembe, méghozzá az egyediséget, akkor az album tarol. Iszonyat ritka, sőt azt is megkockáztatom, hogy soha nem hallott megoldásokkal van teli ez a 75 perc. 

Ami a projekt fejlődését illeti, az is elég érdekesnek minősül, mivel eleinte sokkal inkább a tiszta black szólt a Todesstoß háza tájáról, a pszichedelikus zeneiség felé mutató irány pedig olyan 2007-2008 kezdte megmutatni magát - azóta pedig dominál.

A német zenére mindig is jellemző volt a kísérletezgetés, ezt pedig ez az album is erősen alátámasztja. Bár mostanában az izlandi black metál mondható a legmarkánsabb vonulatnak a feketeség hegységében, én nagyon remélem, hogy hamarosan a pszichedelikus black fog magának egyre nagyobb és nagyobb területeket meghódítani, mert bizony rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik benne. 

Az Alda az egyik olyan underground bandák közé tartozik, akiket még black metálos pályafutásom hajnalán ismertem meg. 

Az atavisztikus felfogás párosul náluk egy könnyed folkos vonallal, minderre pedig ráfekszik egy vérbeli black köd. Talán ezért, és egyben nekik köszönhetem, hogy elmélyedtem a black metál birodalmában. Ez pedig nagy szó. 

És íme, itt van a legújabb szerzeményük a hamarosan megjelenő albumukról. Ritkán vagyok elfogult, és ez most sem igaz, de őszintén merem állítani, hogy elképesztő amit leműveltek. A laza felvezetés, melynek hirtelen vége szakad, s a mélybe taszítja egy fekete sodrás. De nem sokáig, mert ebben a mélységben egyesül a kettő... majd aztán újra kettéválnak. 

Mondanom sem kell, várom már az albumot. (: